![]() |
Wells 'n' Fargo 1988 - Topo Soft Akció |
Spectrum (48k) Enterprise |
Talán
emlékeznek még egy páran a Topo Soft játékaira. Nevük nem igazán a legjobb játékokhoz
kapcsolódik, inkább a "játszom egy darabig, aztán elfelejtem" stílusú
játékokkal "lepték" meg a nagyérdeműt. Mint a Wells 'n' Fargo esetében
nem is igazán a színvonallal van a baj, sőt a grafika kimondottan szép! A játszhatóság
kérdése már sokkal kényesebben érinti játékaikat. Hiába a szép grafika, ha a
játékost nem igazán köti le a játék, semmi nem ösztönzi a hosszabb játékmenetre.
(Az első frász általában már a menüben éri a játékost, amikor szembesül a spanyol
nyelvű kiírásokkal.) A program amúgy érdekes ötletet dolgoz fel, nem túl érdekesen:
egy vadnyugati postakocsi mindennapjaiba (???) nyerünk bepillantást. Mivel a
téma talán érdekesebb, mint amilyenre a játék sikerült, a Billy
the Kid-hez hasonlóan kezdjük egy kis történelmi áttekintéssel:
Postakocsík a prérin
A vándorlás évtizedeiben rengeteg áru, csomag és levél várt továbbításra. Az
1850-es évek elejétől a teherszállítást a Russel, Majors & Waddel-féle szállítmányozási
társaság bonyolította. Különleges felépítésű kocsijait 8-10 pár ökör vontatta.
Hetekig, hónapokig bandukoltak az Oregon ösvényen, a Kalifornia úton, míg végre
célhoz értek.
Minthogy a postaszolgálat ebben az időben még önkéntes és alkalmi vállalkozás
volt, útszéli kovácsműhelyek, vendégfogadók tulajdonosai, mozgóárusok, kereskedők
gyűjtötték össze a küldeményeket, hogy az arra haladó kocsikaravánokkal, lovasokkal
továbbítsák. A nyugatra tartó telepesek önmagukat is a postaszolgálat közvetítőinek
tekintették. A ritkán lakott területeken óriási jelentősége volt ennek, és a
posta ilyenformán hosszú ideig becsületbeli üggyé vált. Persze ez azért eléggé
megbízhatatlan volt.
A küldemények egy része soha nem ért célhoz, vagy hónapokig járt kézről kézre,
míg a címzettre rátaláltak. A személyforgalom is teljesen szervezetlen. Akinek
nem volt lova, kocsija, az gyalog ment, vagy felkapaszkodott a máséra. Hiába
volt sietős a dolga, ki volt szolgáltatva másoknak.
A Csendes-óceán partján gyorsan fejlődő városokat a század negyvenes éveiben
csak Dél-Amerika körülhajózásával lehetett megközelíteni. Később, a negyvenes
évek végére valamelyest rövidült az út. New Yorkban behajóztak, elvitorláztak
a Panama-földszorosig, ott átkeltek, majd ismét hajóra szálltak, és úgy jutottak
el Los Angeles vagy San Francisco kikötőjébe. Az 1849-ben kitört "aranyláz"-at
követő években azonban mind többen akartak gyorsan eljutni keletről a legtávolibb
nyugatra. Sürgető igény lett egy megbízható "gyorsposta", mely egyaránt
alkalmas a levél-, a csomag- és a személyforgalom lebonyolítására. És John Butterfield
személyében akadt is vállalkozó.
A Butterfield Overland Mail Company első transzkontinentális postakocsijárata
1858. október 10-én érkezett meg San Franciscóba. A kocsi megrongálódott, minden
eresztékében recsegett-ropogott, kerékagyai kikoptak, nyikorogtak, amint a kocsis
hangos kiáltozásai közben beporoszkáltak a városba. Hatalmas tömeg, transzparensek,
zenekarok és tüzes szónoklatok fogadták a szárazföldet először átszelő bátor
utasokat. Az első postakocsi 23 nap és 21 óra alatt tette meg a St. Louis-San
Francisco közötti 2575 mérföldes (4411 km) utat.
Ezer veszéllyel kellett szembenéznie annak, aki ilyen útra vállalkozott. A Butterfield
Overland Mail társaság első rendszeres járata az úgynevezett déli úton, indiánok
lakta vad pusztaságokon és hegyeken át vezetett.
Veszélyes út volt ez! Ám még mindig járhatóbb, mint a Sziklás-hegység akkor
még alig ismert, kitaposatlan ösvényei. Meg aztán ezt az utat már a hadsereg
is jobban ismerte. A mexikói háború idején ugyanis felvonulási útvonal volt.
A hat ló vontatta hatalmas batárok St. Louisból kiindulva déli irányban átkeltek
az Ozark-platón, Fort Smithnél délnyugatra fordultak, és Texas pusztaságain
át érték el a "Horsehead" (Lófej) átkelőhelyet: az útvonal legdélibb
szakaszát. Nappal forróság és homokviharok, éjszaka pedig a fagypont körüli
hőmérséklet tette kegyetlenül kimerítővé az El Pasóig tartó útszakaszt.
Új-Mexikó sivatagos tájain, Arizona kaktuszmezőin és vad hegyei között folytatták
útjukat egészen Fort Yumáig, ahol átlépték Dél-Kalifornia határát. Az út utolsó
szakaszán Fort Tejon érintésével még legalább háromnapi zötykölődés várt az
utasokra, míg megérkeztek San Franciscóba.
A hosszú úton 139 állomást állítottak föl, ahol lovakat váltottak, megvizsgálták
a kocsit és a felszerelést. Vendégfogadók, pihenőhelyek is voltak ezek az állomások.
Vastag tartószíjakon rugóztak a nyolc utast befogadó fedett kocsik. Bőrülések
és kapaszkodók tették kényelmessé az utazást. Vastag bársonyfüggönyök védték
az utasokat a széltől és a portól. A viteldíjat - ebben az időben 150 dollárt
- előre ki kellett fizetni, s ha az utas élelmezést is kért, azt külön felszámították.
A kocsi csak a kijelölt állomásokon állt meg. Aki lemaradt, annak helyére bárki
beszállhatott. Kutyák szállítását nem vállalták, dohányozni is csak valamennyi
utas közös megegyezésével lehetett, és az utazási szabályzat külön kitért a
hölgyek iránti udvariasságra.
A postalovak leváltása, a fogat kicserélése nem tarthatott tovább 8-10 percnél.
Útközben az utasok számára reggelihez és vacsorához félórára, ebédhez egy órára,
éjszakai nyugalomhoz legfeljebb hét óra hosszat állhatott meg a menetrend szerinti
járat.
A pusztaságban és a hegyek között magányosan poroszkáló kocsi állandóan ki volt
téve a falkában kóborló farkasok, útonállók és indiánok támadásainak. Gyakran
torlaszolták el az utat kidőlt fatörzsek, sziklaomlások, hirtelen megáradt patakok
és folyók. Nyáron forróság és hatalmas esőzések, télen hófúvások és kemény fagyok
akadályozták az utazást.
A személyzet - a kocsis és egy vagy két fegyveres kísérő - volt felelős az utasok
biztonságáért, a szállítmány épségéért. Emellett minden férfi köteles volt részt
venni a természetes akadályok elhárításában, támadás esetén pedig a harcban.
Akkoriban persze aligha akadt ember, aki fegyvertelenül indult volna el ilyen
hosszú útra. Ennek ellenére a kocsi felszereléséhez tartozott egy Sharp-karabély
vagy később egy winchester, utasonként egy-egy Navy-Colt, a fegyverekhez való
lőszer (minden fegyverhez legalább száz lövésre), egy-egy kés, valamint ásók,
csákányok, kötelek.
John Butterfield postajáratai 1860-ban már hetenként háromszor szállították
az utasokat és a postaküldeményeket a St. Louis-San Francisco - St. Louis közötti
déli úton. A társaság nem tudta tovább bővíteni járatait, s mikor kocsijait
több súlyos támadás érte, csődbe jutott.
Texas, új-Mexikó határán, Arizona pusztáin, a támadó komancsok és apacsok ellen
a hadsereg lovas különítményei sem nyújtottak kellő védelmet. A mészárlásig
fajuló támadásokból, a szörnyű üldözésekből élve menekültek elbeszélései nyomán
a forgalom az északi utakra terelődött, és John Butterfield alul maradt a konkurenciával
vívott harcban.
1861-ben William D. Dinsmore, Henry Wells és William G. Fargo bekebelezik a
Butterfield Overland Mail járatait. Megalakítják a híres Wells, Fargo Co.-t,
mely egészen a transzkontinentális vasút elkészüléséig egyedül bonyolítja le
a személyszállítást. Expresszjáratai a kor minden kényelmét nyújtják, és a körülményekhez
képest menetrend szerint, pontosan közlekednek.
A Wells, Fargo Co. Postakocsijáratait is szinte naponként érik támadások. Az
útonállók különösen arany- és pénzszállítmányokat, értékpapírokat, bányajogi
okmányokat rabolnak, de nem kímélik az utasok személyes vagyontárgyait sem.
"Fel a kezekkel! Dobd ki a Iádát !"- csak ennyi volta felszólítás,
s ha a kocsis kihajította a pénzzel, iratokkal, levelekkel teli postaládát,
már mehetett is tovább. Ha nem, gyakorta emberhalál volt a kaland vége!
Bár a hatvanas években ezek a kurta "dobd ki a ládát" támadások ritkán
követeltek emberéletet, a pénz és az értékpapírok, levelek szállítására mégis
jobb megoldást kellett keresni.
A Köztársasági Párt 1860-ban közzétett választási programjának 15. pontjában
- amelyikben a vasút felépítését is sürgetik - a kor követelményeként fogalmazzák
meg:
"... hogy a vasút előfutáraként haladéktalanul fel kell állítani az országon
áthaladó naponkénti postaszolgálatot... "
És még abban az évben, 1860. április 3-án elindul az első lovasposta St. Josephből.
A Russel, Majors Waddel cég alvállalkozásaként működik a híres Pony Express.
Kitűnő lovasai a Csendes-óceán partjáig tíz nap alatt teszik meg az 1950 mérföldes
(3120 km) utat. Útvonaluk Fort Kearney-ben éri el az Oregon ösvényt, majd Fort
Laramie-től a Kalifornia úton haladnak tovább végcéljukig, San Franciscóig.
Az útvonal 80 "relay"-ból, váltóállomásból, ló- és lovastanyából áll.
A gyorsposta ifjú lovasai csak leveleket, pénzt és értékpapírokat szállítanak.
Egyszerre csak annyit, amennyi a nyeregtáskába befér. Két colt és egy nyeregtokba
bújtatott winchester minden felszerelésük. A magányos lovas nem feltűnő az úton.
Ha megtámadják, gyors lábú lován könnyebben menekülhet; lerázhatja üldözőit.
A Pony Express lovasainak dolga, hogy szemmel tartsák a Western Union Telegraph
Co. oszlopainak hosszú sorát, jelezzék, ha a szél eltépte vagy ha valaki megrongálta
a távíró zümmögő vezetékeit, amelyek ebben az időben már Fort Laramie-ig értek.
A játék rendkívül egyszerű, postakocsinkat rablók, indiánok támadják meg, célunk, a 7 fős személyzettel minél messzebbre jutni (ez persze az ellenség eliminálásával lehetséges a leghatékonyabban...) . A játékot 1 vagy 2 játékos játszhatja, ezt a menüben állíthatjuk be, akárcsak az irányítást: billentyűzet, Sinclair, Kempston botkormányt választhatunk. Az irányítás beállítása után a választásunkat ENTER-el kell megerősíteni (erre a képernyő alján megjelenő felirat is figyelmeztet). Örökélet az 1. játékosnak: POKE 50042,24 |
|