Sokszor visszatérő megállapítás, hogy míg a mai játékok túl könnyűek, a '80-as években viszont éppen ellenkezőleg: irreálisan nehezek voltak. Anélkül, hogy filozófia mélységekbe merülnénk a kérdést illetően, nézzünk egy elrettentő példát! A Vertigo-t igazából nem is lehet játéknak nevezni, ez kőkemény szívatás (és akkor még nagymértékben szépítettem a tényeket). A programban nincs egyetlen momentum, ami ne lenne a játékossal való direkt kiszúrás, sőt, idegcincálás.
Vajon mi lesz az első Marsra szálló űrhajósok dolga? Kutatásokat végeznek? Esetleg űrbázist építenek az utánuk érkezőknek? Nos, a Vertigo készítői egészen másképp gondolják: egy rejtélyes felszín alatti labirintusban kincset fognak kajtatni (rabolni), miközben halomra lövik az ezt nehezményező marslakókat...
A "játékmenet" roppant egyszerű: a labirintus termeit átkutatva meg kell szereznünk 7 darab kulcsot, majd ezen kulcsok birtokában elmehetünk a kincsesládához. A labirintus azonban tele van marslakókkal: amint belépünk egy terembe, az ajtók bezárulnak mögöttünk, és csak akkor nyílnak ki újra, ha mindenkit lemészároltunk lézerfegyverünkkel a teremben. Ez már önmagában sem lesz könnyű, mert 10 repkedő szörnnyel vagyunk összezárva egy olyan parányi helyen, hogy az már erkölcstelen. További nehezítés, hogy a szörnyek egy része célirányosan ránk támad! Mozgásunkat a hátunkra szerelt mini-rakéta segíti: ezzel mi is repkedhetünk.
Ha egyedül maradtunk a teremben, megjelenik egy térkép a labirintusról, melyen be vannak jelölve a megszerzendő kulcsok (K), az extra életeket jelentő szívecskék (L), a kincsesláda (T) pozíciói. A villogó terem a pillanatnyi tartózkodási helyünket jelöli. (A játékot a 'P' billentyű megnyomásával folytathatjuk.) A térképet tanulmányozva azt is leszűrhetjük, hogy a labirintus 256 teremből áll, ráadásul a kialakítása is olyan, hogy az egészet keresztül-kasul, oda-vissza be kell járnunk. Ez így teljesen nonszensz koncepció, igazából az is kétséges, hogy egy szuperzseni 12 óra alatt végezne a játékkal (egy olyan játékkal, amiből 3 perc is sok). Azt ugyanis még nem is említettem, hogy ha visszamegyünk egy már kipucolt terembe, az - hogy-hogy nem - újra tele lesz marslakókkal!
Igazán "egyedi" a szívek és kulcsok megszerzésének módja is: a szobában található tárgy mindig a terem közepén van, de ha a közelébe érünk, taszítjuk őket(!) és távolodik tőlünk, sarokba kell tehát szorítanunk! És ha még ez sem lenne elég: ráadásul a tárgy rövid idő elteltével eltűnik(!!!), annyi időnk garantáltan nincs, hogy az összes marslakót lelőjük, az idegenek gyűrűjében kell tehát a tárgyakkal kergetőznünk! Ha ezen kondíciók közepette a tárgyat nem sikerül időben megszerezni és eltűnik, el kell hagyni a szobát, és újra visszatérni (plusz két szobányi lövöldözés...)!
A "játékmenet" semmiféle változatosságot nem rejt, a termek egyformák (csak a kijáratok elhelyezése változik), szörnyekből azonban van párféle. A játék már rövid távon is idegösszeroppanást okozhat, és akkor még nem is említettem az olyan "apróságokat", mint az útmutató elolvasása előtt kötelező jelleggel meghallgatandó - amúgy hamis - egyszólamú "zene". A "zene" alatt a Csillagok Háborúja filmzenéjének ismert dallama értendő. Megemlítendő, hogy a játék először spanyolul jelent meg, Tuneles Marcianos címen. Ebben a "zenét" még a játék indításakor kellett végigszenvedni minden egyes alkalommal!
Mindezek ellenére a korabeli szaksajtónak még elismerő szavakra is futotta: megemlítették a "szép grafikát", és a "zenét". A CRASH például 69%-ra értékelte a játékot. És ezt 5.99 Fontért árulták...

Az irányítás mikéntjére sok szót nem érdemes vesztegetni, a menüben kérhető útmutatóban benne van a billentyűzetkiosztás.

Örökélet: POKE 63159,195