A Freex - sajnos - "kitűnő" példája az ötletszegény, unalmas shoot-em-up játékoknak. A névtelenség homályába burkolózó kiadó csapat (1984-ben adtak ki pár egyszerűbb játékot, amúgy olcsónak mondható 2.99 Fontos áron) igazán nem erőltette túl magát ezzel a játékkal...
A játékmenet rendkívül egyszerű: űrhajónkkal 10 szinten keresztül haladunk felfelé, miközben az idegenek legkülönfélébb formájú szerkezeteit kell kerülhetnünk, lövöldöznünk. Háttér nincs, semmiféle változatosságra ne számítsunk. Az első szinten még nem lőnek vissza az idegenek, azonban a második szinttől már igen, sőt később hátrafelé, vízszintesen vagy akár több irányban is tudnak lőni. Ráadásul nem csak úgy vaktában, hanem amikor áthaladunk a tűzvonalukon! Az utolsó szinteken az idegenek bombákat is szórnak, melyek lefelé esve akkor robbannak, amikor velünk egyvonalba érnek. A robbanást persze ki kell kerülnünk. A sprite-ok ráadásul kicsik, és gyorsan mozognak. Minden szint előtt kapuk egy "mosolyalbumot" a ránk támadó idegenekről.
Egy valamiben különleges a program: az egyes szintek nagyon hosszúak! A képernyő bal oldalán látható oszlopdiagramokon mérhetjük le, hányadik szintet ténykedünk (bal oldali diagram), és hogy az adott szintet hol tartunk (jobb oldali diagram). Figyelembe véve azt a tényt, hogy ha elveszítjük egy életünket, a szint elejéről indulunk újra(!), a játék teljesítése gyakorlatilag lehetetlen! (Hiába kapunk néha jutaloméletet, még örökélettel sincs esélyünk...) Ezt nyilván a készítők is érezték, ezért a játék elején kétféle játékmód közül választhatunk: normál játékot indítunk, vagy sérthetetlenséggel keresztülrepülünk az űrön. A játéknak azonban így sincs vége: a 10. szint végét elérve, némi hangzavar után kezdődik az egész elölről...

Irányítás:
A billentyűzetkiosztás nagyon kényelmetlen (W - fel, X - le, A - balra, D - jobbra, F - tűz), így a menüben feltett kérdésre (szeretnénk-e KEMPSTON illesztőt használni) célszerű igenlő választ ('Y') adni. A játékot az 'S' megnyomásával indíthatjuk.