Desert Rats
1985 - CCS
stratégia
Spectrum (48k)
| Desert Rats 1985 - CCS stratégia | Spectrum (48k) |
Robert T. Smith Arnhem című játéka minőségi ugrást jelentett a Spectrumra készült stratégiai játékok körében. Az egyik legizgalmasabb stratégiai játék, mely nem kevés órára képes a gép elé szögezni a stratégiai-játékok rajongóit. A folytatásra nem is kellett sokáig várni: a DESERT RATS a II. Világháború észak-afrikai hadszínterére kalauzol minket. Tekintve, hogy a Desert Rats lényegesen nagyobb időintervallumot dolgoz fel mint elődje, valamint lényegesen nagyobb területen zajlanak az események számos újítás tartalmaz, valamint a kezelésben is történtek - kényelmünket szolgáló - változások.
Mivel a játék a II világháború egy hosszabb szakaszát eleveníti fel (a teljes játék 624 (!) napból, azaz körből áll), egy hosszabb történelmi áttekintéssel kell kezdenünk az ismerkedést.
1940. június 10-én Olaszország belép a III. Birodalom Franciaország és Nagy-Britannia ellen folytatott háborújába. Ettől kezdve Angliának helyt kell állnia a Földkőzi-tenger partjain nyitott másik fronton is. Mussolini türelmesen várakozva mérlegeli Olaszország hadba lépésének kockázatát. Úgy látja, a legalkalmasabb pillanatot választotta ahhoz, hogy biztosítsa magának a Földközi-tenger birtoklását, amire már régóta vágyakozott. Franciaország és Anglia helyzete valóban kétségbeejtőnek látszik.
A brit erők
1940 nyarán a brit hadsereg állapota igen sok kívánnivalót hagy maga után. Szemlátomást nem elég erős ahhoz, hogy megtarthassa földközi-tengeri állásait. Az Egyiptom és Szudán védelmére szánt csapatok létszáma még az olasz hadseregét sem közelíti meg.
1939 júliusától a Közel-Keleten Sir Achibald Wavell tábornok vezeti a brit hadsereget, de mindössze ötvenezer katonával rendelkezik. A vele szemben álló olasz sereg létszáma többszöröse az övének, de Eritreában és Abesszíniában is állomásozik még egy húszezres olasz sereg, amely kész megtámadni Szudán keleti határát, valamint Kenya északi részét.
A brit csapatoknak akkora területet kell tartaniuk, amelynek méretei jelentősen meghaladják egy ilyen létszámú egység védelmi képességeit. Szudánban az Egyesült Királyság mintegy kilencezer katonája állomásozik, Egyiptomot 36 ezer brit, újzélandi és hindu katona ellenőrzi. A helyzetet súlyosbítja, hogy a két országot elválasztja egymástól a hatalmas területű Líbiai-sivatag. A britek semmiféle utánpótlásra sem számíthatnak. Nem urai a Földközi-tengernek, afrikai egységeik megsegítésére pedig csak a kontinens megkerülésével küldhetnének csapatokat. Ezt az utat teszi meg egy kisebb. hétezer katonából álló egység, amely Nagy-Britanniából 1940 májusában indul el, és csak augusztus végén ér Egyiptomba.
Az észak-afrikai fronton Graziani marsall gyűjti össze a legnagyobb létszámú erőt. Úgy látszik, hogy Mussolinit semmi sem akadályozhatja meg a Földközi-tenger kézrekerítésében.
A duce - a britek legnagyobb elképedésére - mégis tétovázik: Badoglio marsall a rá nehezedő nyomás ellenére sem dolgozott ki semmiféle támadó stratégiát, de még kisebb konkrét tervezetet sem, pedig minden megerőltetés nélkül elfoglalhatná a hadászatilag fontos Máltát. Mussolini ingadozását Hitler álláspontja is befolyásolja, aki a kontinensen elért sikereitől kissé megszédülve nem fogadja el Raeder javaslatait, holott a tengernagy szerinti földközi-tengeri intervenció nem csak elszigetelhette volna a briteket gyarmataiktól, hanem még az angliai csata eredményét is befolyásolhatta volna.
Szomália, Irak és a Perzsa-öböl védelmének biztosítását már 1940 szeptemberében rábízták Wavellre, akire rendkívül nehéz és igen kényes küldetés vár. Chamberlain számára az 56 éves Wavell a gondviselés ajándékát jelenti. A ,,furcsa háború" idején minden erejét a balkáni és az olasz gyarmatokon működő brit hírszerzési rendszer kiépítésére fordította. A hosszú várakozási idő alatt részletesen megismerkedhetett a gondjaira bízott tereppel, és alaposan felkészült a védelemre. Ebben segítségére vannak ideálisan megválasztott munkatársai: Sir Balfour Hutchinson tábornok és Richard O'Connor tábornok. Nekik köszönheti, hogy a támadás megindulásának pillanatában mind a terep, mint a sivatagi harc technikájának ismeretében fölényben van Graziani fölött.
Szemtől szemben
O'Connor tábornok, a dél-palesztinai brit erők parancsnoka három nappal az olasz hadbalépés előtt kapta meg a Western Desert Force irányítására szóló kinevezést. Ezt az alakulatot az Egyiptomot Líbia olasz részétől elválasztó határtól 200 kilométerre keletre fekvő Marsa-Matruh támaszponton hozták létre. Megalkotója, Percy Hobart tábornok nagy figyelmet fordított arra, hogy sivatagi harcra alkalmas hadsereget toborozzon és képezzen ki. Természetes tehát, hogy első rohamaik során mintegy 500 olasz foglyot ejtenek, és sok tonnányi nehéz harci eszközt is zsákmányolnak. Az alakulat szorosan együttműködik a légierővel, ennek eredményeként már az első összecsapásoknál 50 olasz repülőgépet sikerül ártalmatlanná tenniük vagy megsemmisíteniük.
Az első összecsapások és támadások igazolják a stratégia helyességét, és felcsillantják egy merészebb támadás lehetőségét is. A brit tábornokok készek modern háborút viselni teljes páncéloserejük bevetésével, a hadsereg mozgékonyságát azonban jelentősen korlátozza, hogy a csapatoknak a sivatagi távolságok miatt hadfelszerelésüket magukkal kell hordozniuk.
Eközben Graziani marsall, Abesszínia volt alkirálya az egyiptomi-líbiai határ mentén offenzívát készít elő. Parancsnoksága alá negyedmilliós, két részre osztott olasz haderő tartozik: a Cirenaicában állomásozó 10. valamint a tripolitániai bázissal rendelkező 5. hadsereg. E hatalmas erőhöz 9 hivatásos katonákból álló, valamint 3 ,,feketeinges", 2 líbiaiakból álló hadosztály, továbbá számos határőrcsoport tartozik.
A britek szövetségeseikkel együtt összesen 86 ezer katonával rendelkeznek, ennek az erőnek csaknem a fele Egyiptomban állomásozik. Fegyverzetük nem mérhető az olaszokéhoz, de eltökéltségük és harci kedvük a legnagyobb áldozatvállalásra teszi képessé őket. 1940. augusztus 15-én Churchill az éppen zajló angliai csata ellenére megígéri a Londonon átutazó Wavellnek, hogy erősítést küld Afrikába. Be is tartja a szavát.
Az első lövések
Az első olasz támadásra csak egy hónappal később kerül sor, és ez - összehasonlítva az olasz vezetés által kitűzött célokkal, az olasz haderővel, valamint Mussolini nyomásával - rendkívül bátortalannak bizonyul. Graziani serege 100 kilométerre hatol be Líbiába, és Sidi Barraninál meg áll. Ugyanekkor az O'Connor vezette brit egységek visszavonulnak Marsa Matruh térségébe, a védelmi sáncok mögötti biztonságba. Az olaszok tehát elfoglalják azt a területet, amelyet a nyár elején elvesztettek, de Graziani megtorpan egy új csapásmérés előtt. A türelmetlen Mussolininak ezt azzal magyarázza, hogy az katonák fegyverzete nem elegendő a támadásra.
Előkészületek a brit támadásra
Wavell terve rendkívül ambiciózus. Először Sidi Barranit akarja elfoglalni, s a líbiai-egyiptomi határ teljes hosszában erős brit vonalat kíván kialakítani. Csak ezután akarja bevenni a hadászatilag fontos Dzserba oázist, Bardíját és Tobrukot, amely az egész térség kulcsfontosságú objektuma. 1940. szeptember 21-én, a Churchill által megígért erősítés megérkezte után, O'Connor tábornok és Arthur Smith vezérkari főnök parancsot kap az olasz állások megtámadására, de az akciót a konfliktus más helyszínein zajló küzdelmek miatt későbbre halasztják.
Megváltó hazugság
A Royal Air Force afrikai alakulatait befolyásolják a görögországi harcok. Októberben a Blenheimek három, valamint a Gladiátorok egyik egységét Görögországba küldték az olasz Regia Aeronautica ellen. Wavell Krétára is kénytelen néhány egységet átirányítani, de erőinek fogyatkozása ellenére is nagyméretű támadás gondolatát dédelgeti, mert úgy látja, hogy leginkább így támogathatja a görög hadsereget. A "Compass" hadművelet tervét tehát bemutatják Anthony Eden hadügyi államtitkárnak. Eden tájékoztatja Churchillt Wavell tervéről, amely rendkívül bonyolultnak tűnik. Az akció a teljes angol hadsereg elrettentő erejű, ötnapos támadásával kezdődne, de a további részletek kevésbé konkrétak. Wavell a teljes irányítást a maga kezében kívánja tartani, hogy az arcvonalon kialakult helyzet szerint villámgyors döntéseket hozhasson. A tábornok ezzel azt akarja megelőzni, hogy felettesei elutasítsák a vakmerő támadást. Tervét valójában csak bizalmasai - néhány tábornok - ismerték, mert ez kiterjedt az olasz csapatok megtámadására Cirenaicában, valamint egy Szudán területéről Eritrea és Abesszínia elleni támadásra is. A Churchillnek és a brit vezérkarnak bemutatott terv szerint azonban nem haladnának tovább az ötnapos "Compass" hadművelet során elfoglalt területeknél.
Wavell bizonyos volt abban, hogy a tervezett hadműveletről az olasz felderítés nem szerezhet tudomást. A kairói főhadiszálláson mindössze hat bizalmi ember - akik közé még a hadművelet fő kivitelezője, O'Connor tábornok és a hadosztály másik két tábornoka, O'Moore Creagh és Beresford-Peirce sem került be - ismerte a tábornok szándékait. A görög és balkáni frontra küldött egységek miatt meggyengült brit hadseregről felröppentett dezinformáció viszont az olasz kémek körében gyorsan terjedt.
A "Compass" hadművelet
A tervezett támadás céljait elfedő blöff hangulata az utolsó pillanatig tart. A végrehajtásra kijelölt egységeknek november 26-án kell a Matruh fennsíkon felvonulniuk.1940. december 7-én a katonákat tájékoztatják, hogy részt vesznek egy támadásban. O'Connor tábornoknak 30 000 katonája van, tehát az egész 4. gyalogoshadosztály, a 7. páncéloshadosztály, valamint a három páncélozott gépkocsioszlopból és a körülbelül 1750, tábori ágyúkkal és légvédelmi ágyúkkal felszerelt katonából álló "Selby erők". Sidi Barrani kétségbeesetten védekezik.
A védelem az olasz hadsereg gyenge pontja. A helyőrségek túl távoliak ahhoz, hogy segíthessék egymást. Az angolok egyenként foglalják el őket, mielőtt még a segítség megérkezne. A britek nappal támadnak. Az időjárás, különösen az alacsonyan szálló felhők meggátolják az olasz légierő beavatkozását, s ez segíti a meglepetésszerű akciókat. A találkozási pontot a Picadilly Pointnál jelölték ki, körülbelül 80 kilométerre nyugatra a Matruhból Sioua-ba vezető úttól, a Maktilától délre lévő sivatagban. December 8-án éjszaka a két hadosztály szétválik. A 7. páncéloshadosztály nyugat felé indul, az olasz csapatok hátába, a 4. gyalogoshadosztálynak pedig a nibeiwai és tummari táborokat kell megtámadnia. A "Selby Erők" Maktila és Sidi Barrani felé indulnak. Ugyanebben az időben a Royal Navy néhány hajója a tenger felől támogatja az akciót. Az első lövések éjfél körül dördülnek el. A nibeiwai tábor elleni fő támadásra reggel hétkor kerül sor. Kétórás kemény harc - és Maletti parancsnok eleste után - a tábor megadja magát. A brit veszteségek minimálisak, az olasz károk viszont óriásiak. A sok ezer hadifoglyon kívül az angolok megszerzik az olasz hadfelszerelést is.
Maktilában az olaszokat egy hirtelen támadt homokvihar menti meg, amely fedezi a hadosztály menekülését, és Sidi Barrani melletti újraszervezését. A nehéz légköri viszonyok ellenére még másnap is tartanak a harcok a hindu 5. gyalogoshadosztály, a brit 16. gyalogoshadosztály, valamint a Sidi Barrani közelében gyülekező olasz csapatok között. Angol részről a legnagyobb veszteségeket a teljes "feketeinges" hadosztállyal küzdő 16. brigád szenvedi el, ami azonban nem indokolja a támadás elhalasztását, amelyre még aznap sor kerül az olaszok összeköttetésének és visszavonulási útjának elvágása után. A december 10-ről 11-re virradó éjszaka - épp, amikor a bekerített egységek megadják magukat - Wavell parancsot ad O'Connornak, hogy minden Szuezben hozzáférhető közlekedési eszközt igénybe véve küldje Szudánba a hindu 4. gyalogoshadosztályt. A döntést megkönnyíti a Sidi Barrani ellen Beresford-Pearce tábornok által vezetett támadás sikere.
Eredményeiben azonban ez terhesnek bizonyul, és nem teszi lehetővé O'Connor számára, hogy teljes mértékben kihasználja gyors győzelmét. A brit offenzíva eredménye: 38 000 hadifogoly, 237 ágyú, 73 könnyű harckocsi, és több mint 1000 egyéb jármű a zsákmány.
Olasz erőfeszítések
December 12-én este az olasz védelmi vonal összeroppan, alig néhány Tobruk környéki állást tudnak megtartani. Bergonzoli megtartja pozícióját a bardiai erődben, s Mussolini személyesen parancsolja meg neki, hogy Tobrukot a lehető leghosszabb ideig védelmezze.
Ugyanekkor a brit hadsereg felkészül a Tobruk előtti utolsó hadászati pont, Bardia elleni csapásra. Hogy megállítsa a britek előretörését, Berganzoli összevonja a Sollumban és Fort Capuzzóban szétvert helyőrségek maradványait, így seregének létszáma ismét meghaladja a támadókét. Parancsnoksága alá négy hadosztálynak megfelelő haderő, tehát mintegy 45 000 katona és több mint 400 ágyú tartozik. Bardia ostromát Mackay ausztrál tábornok egységeire bízták. Ezek jól felkészült, de harci tapasztalatok nélküli csapatok, és felszerelésük is sok kívánnivalót hagy. A támadás részletes előkészítése több időt vesz igénybe, mint amennyire számítottak. Nem lehet már számítani a rajtaütés erejére, azonkívül az olasz helyőrséget 26 km hosszúságú harckocsiárokkal vették körül. 1941. január 3-án Mackay tábornok huszonnégyórás késéssel adja ki a támadási parancsot. Déltől kezdve a Warspite, Valiant és Barham csatahajók tüzében védekező olasz seregek megkezdik a fegyverletételt. Kemény küzdelem után elesik a helyőrség. Bár a Bergonzoli tábornok vezette csapatok egy része Tobruk felé elmenekül, a győzelem mértéke a britek legmerészebb álmait is meghaladja.
"Bolhák az elefántok ellen": Tobruk eleste
Mussolini nehezen emészti meg az újabb vereséget. Hitler dühös, amikor tudomást szerez szerencsétlen szövetségesének újabb nehézségeiről. Hiszen sokkal nagyobb létszámú hadserege van, mint a briteknek! Ezért az olasz propaganda a brit hadseregre vonatkozó túlzó és hamis adatok közlésével igyekszik kisebbíteni az afrikai vereség jelentőségét. Graziani "bolhák és elefántok harcáról" beszél, az olasz rádió pedig a legkomolyabb hangvétellel terjeszti, hogy az afrikai harcokban negyedmillió brit katona harcolt, akiket még ezer repülőgép is segített.
Eközben a Western Desert Force, amelyből időközben "13. hadtest" lett, felkészül a hadművelet folytatására; El-Aden katonai repülőterének és Tobruknak a megtámadására. Akárcsak Cirinaicában, az olaszok most is azt a parancsot kapják, hogy mindenáron védekezve késleltessék a brit csapatok előrehaladását, hiszen csapataiknak már nincs lehetőségük a visszavonulásra. A duce serege egy hónap alatt egyébként is nyolc hadosztállyal fogyatkozott, nem számítva a megtizedelt repülőszázadokat. Grazianinak mindössze 119 harckész repülője maradt! Az olaszok úgy védik tobruki állásaikat, hogy semmiféle légi segítségre nem számíthatnak. Létszámuk szánalmas: a szétvert egységek maradványain kívül alig 25 000 katona tartozik a 6. hadosztályhoz, felszerelésük 220 ágyúra s nem egészen hetven harckocsira csökken. Ezt tetézi még a katonák között eluralkodott fatalizmus is.
Január 21-én O'Connor parancsot ad Tobruk megtámadására. Az olasz védelem első vonalai könnyen összeomlanak, de a tengerparthoz szorított egységek kitartóan védekeznek. A britek előrehaladását nehezíti a partvédelmi és légvédelmi ágyúk tüze, azonban huszonnégy órás küzdelem után Tobruk elesik. A britek 400 bajtársuk halálát siratják, de győzelmük teljes. Ettől kezdve az olasz Líbiát már nem védi semmi a közeledő brit seregekkel szemben, szabad az út Derna felé. A helyőrség 1941. január 29-én esik el. Rettenetes hajsza indul a hajóik felé menekvő olaszok ellen, amely Benghazi bevételével végződik. A teljes győzelemről szóló táviratot azonnal megküldik Wavellnek.
Példátlan siker
Wavell 31 000 katonájának sikere lehengerlő: egy hónap alatt felszámolták az olaszok jelenlétét Cirenaicában, szétvertek tíz hadosztályt, a 800 kilométer hosszúságban zajló offenzíva során pedig 130000 katonát ejtettek foglyul. Angol kézre került 850 ágyú, 400 harckocsi, valamint több ezer különféle jármű. Ehhez a sikerhez képest a brit veszteség mérsékelt: 438 halott, 1249 sebesült, és csaknem száz eltűnt katona.
Mussolini ezek után kénytelen elfogadni Hitler segítségét. A németek felkészülnek, hogy Eszak-Afrikába küldjék a Rommel tábornok vezette Afrika-Korps speciális egységeit. A gyors brit győzelem után nehéz pillanatok következnek. Az Afrikában állomásozó angol csapatok üzemanyag tartaléka fogytán van, nehezen alakítanak ki igazi védelmi vonalat, így kell farkasszemet nézniük a "sivatagi róka" válogatott harcosaival. A Földközi-tengeren a brit flottát német tengeralattjárók torpedózzák, a bosszúvágyó olaszok pedig ágyútüzet zúdítanak rájuk a hajóikról.
Támad a "sivatagi róka"
1941. február 12-én - néhány nappal azután, hogy Hitler kinevezte a Líbiába küldendő Afrika-Korps parancsnokává - Erwin Rommel tábornok megérkezik Tripoliba. Helyzete nem egészen világos. Nem elég, hogy elméletileg olasz parancsnokság alá tartozik, de még azzal a ténnyel is meg kell békélnie, hogy az afrikai hadszíntér másodrangú szerepe miatt semmiféle utánpótlásra sem számíthat. Hitler és Brauchitsch tábornagy megtiltja Rommelnek, hogy 1941 őszéig bármilyen támadó akcióba kezdjen. Az Afrika-Korps első egységei februárban érkeznek meg Afrikába (3. felderítőzászlóalj, a 39. páncélvadászosztály, majd Johann Streich tábornok 5. könnyűhadosztályának alakulatai).
Április végétől május végéig megérkezik a 15. páncéloshadosztály is. Ezzel egy időben létrehozzák a német légierő különleges afrikai parancsnokságát, amely kezdetben csak néhány tucat repülőgéppel rendelkezik, s nem is tartozik közvetlenül Rommelhez. Eközben a Földközi-tengeren Szicíliából támogatja az Afrika-Korpsot a német X. repülőhadtest, amely a szövetségesek szállításait a Földközi-tenger egész medencéjében megbénítja.
A Rommelt fogadó helyzet a tábornok minden várakozását alulmúlja. Közvetlen elöljárója, az olasz Italo Gariboldi tábornok végtelenül határozatlan, az egész vezérkar kedveszegett, de az egész afrikai olasz hadsereg állapota sem jobb; a nehézfelszerelések és járművek hiánya miatt mind az öt hadosztály kétségbeejtő helyzetben van. Rommel tábornok parancsnoksága alá két olasz hadosztályt rendelnek az "Ariete" páncéloshadosztály - ennek alig 60 harckocsija van és a "Brescia" gyalogoshadosztály).
Miután Rommel megismerkedik a parancsnoksága alá beosztott csapatokkal és a tereppel, támadásra szánja el magát. 1941. február 15-től az 5. könnyűhadosztály 3. felderítő zászlóaljának páncélozott járművei többször megtámadják az angol állásokat. Az első összecsapásra február 24-én kerül sor. A brit reagálás elmaradásából Rommel a harcokban kimerült Western Desert Force gyengeségére következtet. Ez lehetővé tenné, hogy gyors támadással csapást mérjen a fölkészületlen britekre. 1941. március 19-én Berlinben beszámol a helyzetről Hitlernek és Brauchitschnak, de legnagyobb csodálkozására ők nem lelkesednek. Ezt úgy értelmezheti, hogy a "Marita" (Jugoszlávia és Görögország elleni támadás) és a "Barbarossa" (a Szovjetunió megtámadása) hadműveletre való felkészülés miatt a legközelebbi jövőben nem számíthat arra, hogy új egységeket irányítsanak Afrikába, ahol a Wehrmacht főparancsnoksága szerint nem lehet nagyobb támadást végrehajtani. 1941. március 21-én írásban is türelemre utasítják Rommelt.
A legkedvezőbb alkalom
A führer kétségei ellenére Rommel változatlanul meg van győződve arról, hogy nagy csapást lehet mérni az ellenségre. Az angolok továbbra sem válaszolnak a provokációkra, ami arról tanúskodik, hogy gyengébbek, mint a Cirenaicáért folyó harcok idején. Valóban, Wavell tábornoknak másféle kihívásokkal kellett szembe néznie, mint Cirenaica védelme, vagy egy Tripolitánia elleni esetleges támadás. Csapatainak három fronton kell helytállniuk. A brit birodalmi vezérkar arra kényszeríti, hogy küldje el Görögországba az előző hadjáratban kiválóan küzdött ausztrál 6. gyalogoshadosztályt, az O'Connornál maradt egységeket pedig átirányítják Egyiptomba. Cirenaicában csak a Phillip Neame tábornok által vezetett helyőrség marad, amelynek állományához tartozik Leslie J. Morshead a harcokban még ki nem próbált ausztrál 9. gyalogoshadosztálya. A nehézségeket fokozza, hogy a görögországi intervenció előkészületei miatt - a gyengén felkészült 20. és 26. gyalogosdandárért cserébe - a 9. gyalogoshadosztály két legjobb dandárját az expedíciós hadtest rendelkezésére kell bocsátani. Így tehát a cirenaicai brit erők harcra kész törzsállománya Bengáziban található. Neame tábornoknak a 9. gyalogoshadosztályon kívül csak Gambier-Parry tábornok 2. páncéloshadosztálya áll rendelkezésére. Neame helyzete a Luftwaffe által állandóan bombázott Bengáziban igen nehéz. A RAF képtelen ellenállni a német légierőnek, s még földi állásait sem tudja megvédeni. A britek a terep adottságaiban bíznak: a Bengázi melletti szakadékokat bevehetetlennek tartják a páncélozott járműoszlopok számára.
Ez a vélekedés azonban, akárcsak a franciáknak a meggyőződése 1940-ben, hogy az Ardenneken nem lehet áttörni - tévesnek bizonyul. Bár a britek folyamatosan tájékozódnak a német előkészületekről, úgy vélik, hogy Cirenaicat legkorábban néhány hónap múlva érheti támadás. Számukra fontosabb a hadászatilag rendkívül jelentős Egyiptom védelme, amelynek jelentőségét csak növeli a görögországi és iraki feszültségek növekedése.
Rommel első harcai
Az Afrika-Korps március 24-én, a tervezettnél két hónappal korábban kezdi meg az El Agheila elleni villámgyors támadást. A meglepett védők nehezen tájékozódnak. Március 31-én a német 5. könnyűhadosztály megtámadja a Marsa el Bregha melletti brit állásokat. A tágas térség stratégiai fontosságú kulcspontja a tenger és a sós mocsarak között húzódó alig 15 kilométeres keskeny folyosó, amelyet a 2. páncéloshadosztály gyalogzászlóalja védelmez. A brit katonák fokozatosan átengedik a terepet a támadóknak és várják a 3. páncélosdandár támogatását. Gambier-Perry tábornok nem számít arra, hogy az ellentámadásra még ugyanezen a napon sor kerülhet, és nem küldi harcba páncélosdandárát. Alkonyatkor Rommel parancsot ad a következő támadásra. Marsa el Bregha sorsa megpecsételődik.
A település eleste meghatározza a hadjárat további alakulását. A támadással Rommel jelentősen túllépte hatáskörét, de igazolta a német és a brit erők közötti egyensúlyról kialakított feltételezését. Úgy dönt, hogy minden erejével üldözi a briteket, s a közlekedési útvonalaikat elvágva a bekerítésükre és teljes megsemmisítésükre tör.
Három lehetőség
A német tábornoknak három lehetősége van. Megtámadhatja a Luftwaffe bombázásaival meggyengített Bengázit, amely a britek számára fontos közlekedési csomópont és utánpótlási bázis. Egy másik változat a Msusba vezető út megtámadása, ami veszélyeztetné Bengázi hátterét, valamint a sziklás szakadékok melletti angol állásokat. Végezetül az El Mechilibe vezető útvonal elleni roham megnyitná az utat a cirenaicai összes angol állás - beleértve Tobrukot is - lerohanására, s utat nyitna Egyiptom felé.
Bár Rommel vakmerőségét Gariboldi és más olasz parancsnokok határozatlansága kissé visszafogja, amúgy sem túl nagy számú erőit mégis megosztja, és a meglepetés erejét kihasználva, egyszerre három oldalról támad az ellenségre.
Wavell tábornok a német villámtámadással szemben bizonytalankodik. Először fel akarja adni Bengázit, végül mégis a védekezés mellett dönt. Azt is tervezi, hogy a nem eléggé eredményesnek ítélt Neam tábornokot leváltja, s helyére O'Connor tábornokot nevezi ki. E szándékát sem valósítja meg. Egyedül akar minden egységet irányítani, ehelyett azonban a vezető szerepek elosztásával foglalkozik.
Rommel közben gyakorlatilag már rég átvette Garibolditól a tengelyhatalmak csapatainak irányítását. Az olasz tábornok, akin az eseményekkel együtt a "sivatagi róka" lelkesedése is túlnőtt, minden hadművelet irányítását átengedte neki.
Bengázi és El Mechili között
Rommel egyetlen komoly problémája az, hogy az előretöréssel egyre nehezebbé válik az üzemanyag-ellátás. Streich tábornok, akire Rommel ezt a nehéz feladatot bízta, kénytelen valamennyi járművét erre a célra használni.
A német sikerek meglepőek. Úgy látszik, hogy a támadást semmi sem állíthatja meg. Április 4-én a német 3. felderítő zászlóalj behatol a brit csapatok által elhagyott Bengáziba. Az angol védelem egyetlen, viszonylag állandó vonala már Bengázi mögött, az ausztrál zászlóalj által védett, El Regimába vezető úton húzódik.
Az El Mechili úton a britek teljes vereséget szenvednek. Ez az utolsó akadály Tobruk előtt. Rommel a legjobb egységeit küldi oda. A német erők négy, egymással szorosan együttműködő oszlopban vonulnak. Előrehaladásukat a sivatagi viharok, és a pontatlan olasz térképek is nehezítik, amelyek néha több mint tíz kilométernyit torzítanak. 1941. április 6-án érnek El Mechili közelébe. A britek helyzete egyre súlyosbodik, egységeik zöme a komoly közlekedési gócpontnak számító El Mechili és Derna között helyezkedik el. Április 7-én a németek eljutnak Dernába, s a védők rövid harc után megadják magukat.
Az április 7-i éjszakai átrendeződés után az Afrika-Korps az El Mechilibe előretolt brit állások ellen indít támadást, s bevételével óriási üzemanyagkészletet zsákmányol a városban. Így bevetheti a korábban mozgásképtelen 5. könnyű hadosztály páncélosait is. Visszavonulás közben fogságba esik számos brit tiszt. Közöttük van Neame és O'Connor tábornok - Cirenaica meghódítója és a néhány hónappal korábbi győzelmes "Compass" hadművelet szerzője. Utánuk a német offenzíva sikereitől letört Gambier-Perry adja meg magát.
Derna és El Mechili bevétele után a Tobrukba vezető úton rés támad. A britek helyzete egyre romlik, mert időközben megérkezik Tripoliba, s hamarosan akcióba lép a 15. páncéloshadosztály is.
A brit stratégia átalakulása
Rommel feltartóztathatatlan előrenyomulása azonban véget ér. Már csak Tobruk választja el Egyiptomtól, de a város védelme sokkal
erősebb, mint az addig elfoglalt erődítményeké. Fokozatosan a többi hadszíntéren is módosul a helyzet. Változik a britek gondolkodásmódja. 1941. április 6-án a külügyminisztériumnak a görögországi helyzetet értékelő államtitkára, Churchill bizalmasa, Anthony Eden, valamint a birodalmi vezérkar főnöke, Sir John Dill ráébred, hogy a helyzet megváltozott. A Wavell, Cunningham és Longmoore tábornokkal folytatott beszélgetés után mindenről tájékoztatják Churchillt. Döntenek az afrikai brit stratégia megváltoztatásáról: a cirenaicai arcvonal megerősítéséről, Tobruk védelméről, és az egyiptomi határ elleni német támadások megfékezéséről. A leglényegesebb hadászati elemnek Tobruk védelmét tartják, mert ennek elestével a németek olyan fontos katonai támaszponthoz jutnának, ahol újraszervezhetnék erőiket Egyiptom megtámadása előtt.
Felkészülés a védekezésre
Az angolok mindent megtesznek az utánpótlás lehető leggyorsabb megszervezéséért. Tengeri úton elindítják a Görögországból visszavont harckocsikat, valamint az ausztráliai 9. gyalogosdandárt, ugyanekkor néhány páncélos oszlopot, valamint egy gyalogosdandárt Tobruk felé irányítanak a part mentén. Wavell tábornok személyesen tart szemlét a tobruki erődítményeknél, majd átadja a parancsnokságot Morshead tábornoknak, a német bekerítésből kibújt ausztráliai 9. gyalogoshadosztály parancsnokának. Morshead - megfeledkezvén arról, hogy a visszavonulás kimerítette csapatait -, Tobruk mozgó védelmét tervezi, mert a mintegy 50 kilométeres front védelmét állandó pontokról nem tartja lehetségesnek. A város erődítményei szilárdak. A tábornoknak négy harcedzett ausztrál dandár, a 4 db Matilda elnevezésű nehézharckocsival felszerelt 3. páncélosdandár maradéka, 26 db Cruiser típusú, valamint 16 könnyű harckocsi áll a rendelkezésére. Számíthat még négy tüzérezredre, valamint légitámadás esetén 16 darab 40 mm-es légvédelmi ágyúra. Gott dandártábornok azt a feladatot kapja, hogy a határ felől kis egységekkel szorongassa az ellenséget. Az angolok legfőképpen azonban a Hurricane vadászgépekre és a RAF-nak az előző hetek veszteségei ellenére is jelentős számú bombázójára számítanak.
A tobruki csata
A védelmi állások felderítésével elsőként Heinrich von Prittwitz und Gaffron tábornok csoportja próbálkozott. A tábornokot április 10-én, parancsnoki kocsijában ölte meg egy tüzérségi lövedék. A tényleges támadás április 1l-én kezdődik. Az előző hadművelethez hasonlóan a német egységek most is állandó mozgásban vannak. Rommel így kívánja kifárasztani és meglepni az ellenséget. Ezúttal azonban győzelmei már nem annyira villámgyorsak. Érezhető a katonák fáradtsága, a védelmi állások sokkal jobbak, s a védelem is kitartóbb, mint korábban. Így az első támadások teljes zűrzavarban zajlanak, s már az első angol állásoknál elakadnak. Rommel ragaszkodik hozzá, hogy személyesen szervezze meg a következő támadást. Április 11-én estére az angolokat teljesen bekerítik. A délen védekező 5. könnyűhadosztály és a nyugaton védekező Brescia hadosztály minden támadást visszaver. Április 14-én rövid szünet, valamint néhány felderítő akció után Rommel tábornok kedvenc harci módszere szerint, erős tüzérségi tűz oltalma alatt, páncélos és gyalogos csapatokkal egyszerre akarja megtámadni a védelmi pontokat. Az angol védelem első vonalai súlyos veszteségeket szenvednek, de a németeknek mégsem sikerül áttörniük, mert túl későn vetették be az 5. könnyű és a 132. olasz páncéloshadosztályt, az "Ariete"-t. A brit tüzérség pergőtüzet zúdít a németekre. Olbrich alezredes 7 harckocsit veszít, és kénytelen visszavonulni, hátrahagyva gyalogságát a britek kereszttüzében. Az olasz "Ariete" hadosztály sorsa még drámaibb; az április 16-18-i első összecsapások után száz harckocsijukból kilencvenet elveszítenek. Gott tábornok ugyan megpróbálja nyomás alatt tartani a német vonalakat, de kénytelen meghátrálni von Herff ezredes egységei előtt. Az utolsó angol csapatok április végén vonulnak vissza Marsa Matruhhoz.
Rommel első hadjárata után
Bár Tobruknál nem járt sikerrel, Rommel akcióinak mérlege kivételes. A Wavell által hónapokkal korábban bravúrosan elfoglalt területeket néhány hét alatt visszaszerezték. A britek sok katonát veszítettek, fogságba került Neame, Coombe, Gambier-Perry tábornok, sőt maga a cirenaicai hadjárat hőse, O'Connor tábornok is.
Érdemes felidézni O'Connor fogságba esésének nem mindennapi történetét. Neam tábornokkal együtt utazott Cirenaica parancsnokságának új állomáshelyére. A sötétben Neame gépkocsivezetője eltévedt. Mire a tábornokok felébredtek, már az Afrika-Korps foglyai voltak. Igaz, ahhoz sem hiányzott sok, hogy Rommel tábornok egyik repülőútja hasonlóan végződjék. Amikor a gépe alatt menetelő egységeket vett észre, azt hitte, hogy az ő katonái azok, és leszálláshoz készülődött. Csak az utolsó pillanatban jött rá, hogy az ellenség katonáit látja.
A hadjárat idején az angoloknak meg kellett semmisíteniük az olaszoktól szerzett, a gyors visszavonulást nehezítő felszereléseket. A német rohamoknak csak Tobruk állt ellen. A britek csak ennek megtartásával gátolhatták meg az Egyiptom közvetlen megtámadására készülő Rommel tábornok erőfeszítéseit.
A "Crusader" hadművelet
1941. november 17-én két tengeralattjáró több száz kilométerrel a tengelyhatalmak erődítményeinek vonala mögött partra tett egy Robert Laycock ezredes és Geoffrey Keyes alezredes vezette brit különítményt. Feladatuk az ellenség legérzékenyebb pontjainak támadása volt. Egyik osztaguknak a hírközlési vonalakat kellett elpusztítania, Keyes csoportjának pedig Erwin Rommel tábornok főhadiszállását kellett megtámadnia, hogy elrabolja vagy megölje a tábornokot. Keyes kommandósai éjfélkor támadtak. Több mint tízen hatoltak be Rommel szállására és elkeseredett harcban több tucat német katonát megöltek és megsebesítettek. Nem tudták azonban, hogy Rommel tábornok éppen nem tartózkodik a szállásán. Az akcióban részt vevő brit katonák közül csak Laycock ezredes és egy őrmester maradt életben. Több hétig gyalogolva a tengelyhatalmak által megszállt területeken végre sikerült visszajutniuk alakulatukhoz. Keyes alezredes rendkívüli bátorságáért halála után megkapta a Victoria Keresztet.
Ugyanabban az időben egy másik különítménynek David Stirling százados vezetésével az ellenség reptereit kellett megrongálnia. E feladat végrehajtása sem ütközött különösebb nehézségbe.
Tobruk, a brit jelkép
Tobruk jelentőségét mindkét Észak Afrikában harcoló fél felismerte. A brit XIII. hadtestnek sikerült a fontos kikötővárost még a német csapatok megjelenése előtt, 1941. január 22-én elfoglalnia, és 25000 olasz katonát fogságba ejteni, továbbá 208 löveget és 87 harckocsit zsákmányolni. A meglehetősen nehéz helyzetbe került olaszok segítségére február 1l-től Libiába érkező német csapatok parancsnoka, Erwin Rommel altábornagy már áprilisban próbálkozott Tobruk rajtaütésszerű visszafoglalásával, de ez nem sikerült. Az olasz haditengerészet és a német légierő a Tobrukban állomásozó brit csapatok tengeri utánpótlását sem tudta érdemben akadályozni.
A britek Tobruk előterében több, erődökkel megerősített védelmi gyűrűt építettek ki, szívós védelmük jelentős német és olasz erőket kötött le. Rommel csapatainak helyzetét különösen kritikussá tette volna egy Egyiptomból nyugatnak irányuló előretörés, párosulva a tobruki brit erők támadásával. Tobruk, mint kikötő is létfontosságú lett volna a német-olasz csapatok számára, mert a Földközi-tengeren érkező ember- és hadianyag-utánpótlást csak az arcvonaltól 500 km-re lévő Bengázi, illetve az 1500 km-re lévő Tripolisz kikötőjében lehetett kirakni. Továbbszállítása így igen sok üzemanyagot emésztett fel.
Rommel éppen ezért Tobruk mielőbbi elfoglalására törekedett, az ellenfél pedig ottani csapatai felmentését szerette volna elérni. Rommel tervét a német véderő főparancsnoksága a bit légifölény miatt csak 1942-re vélte kivitelezhetőnek, majd Rommel ismételt sürgetésére hozzájárult a támadás 1941. november második felére tervezett megindításához. A britek azonban gyorsabbak voltak: 1941. november 18-án megkezdődött a brit "Crusader" hadművelet, amelynek előkészítése már 1941 nyarán megindult. Szeptemberben Alan Cunningham tábornok parancsnoksága alatt a XIII. hadtestből (A. Godwin Austen tábornok) és a XXX. hadtestből (C.W.N. Norrie tábornok) megalakult a brit 8. hadsereg. A szembenálló felek erői egyenlők voltak (britek és szövetségeseik: 118 000 katona, tengelyhatalmak: 119 000 katona), de a britek sokkal nagyobb páncélos haderővel rendelkeztek: 723 harckocsijuk állt szemben a tengelyhatalmak 558 páncélosával. Légierejük is fölényben volt: 1311 brit géppel a tengelyhatalmak 320 repülőgépének kellett felvennie a harcot.
A támadás terve a következő volt: A XIII. hadtestnek elsősorban le kellett kötnie az ellenséget és fedeznie kellett a 8. hadsereg ellátási vonalait, azután pedig előre kellett nyomulnia Tobruk felé. A XXX. hadtest azt a feladatot kapta, hogy Sidi Omar és a Maddalena erőd között törje át a frontot és indítson támadást Tobruk irányában.
A támadás előtti napon egész nap homokvihar tombolt. Tetézte a bajt, hogy éjszaka Tobruk fölött hatalmas zivatar vonult át, s a védők és támadók lövészárkait egyaránt patakokká változtatta. 1941. november 18-án a felek hallgatólagos fegyvernyugvásra jutottak, hogy kiszárítsák és helyrehozzák állásaikat. A nyugalom következő nap délig tartott. 1941. november 19-én az erőd védői meghallották a közeledő roham zaját.
A sivatagban
A "Crusader" hadművelet színtere több ezer négyzetkilométernyi sivatagi terület volt. A hadművelet azonban nem egyetlen nagy csata, hanem tucatnyi kisebb ütközetből és összecsapásból álló harc volt. A többi ütközethez hasonlóan itt sem volt frontvonal. A szövetségesek és a tengelyhatalmak csapatai összekeveredtek. Rommel álcázott páncélostámadást indított, a gyalogság és a tüzérség pedig a harckocsik mögött előrenyomulva igyekezett újabb területeket elfoglalni. Ez a megoldás eredményesebb volt a britekénél, akik az áttörés és az ellenséges állások elfoglalása érdekében kizárólag páncélos egységeket vetettek be. A harcokban csődöt mondott a híradós szolgálat, s a légierő sem volt elég hatékony. Minthogy a harctéri helyzet állandóan változott, s a szembenálló csapatok összekeveredtek, tragikus tévedések is előfordultak. Mindkét fél légiereje többször is bombázta saját alakulatait.
Sidi Rezegh
Az egyik legfontosabb pont Sidi Rezegh volt, amelyért elkeseredett harcok folytak. 1941. november 18-án a brit XIII. hadtest a Sollum - Sidi Omar vonalon érintkezésbe került az ellenséges alakulatokkal. Másnap délután az egész vonalon előrenyomuló XXX. hadtest egyik páncélosdandárja elfoglalta a repülőteret Sidi Rezegh térségében. A hadtestparancsnokság azonban nem értékelte eléggé e pont fontosságát. 1941. november 20-án a dandárt visszavonták, s helyére a 7. páncéloshadosztály alakulatait küldték azzal az utasítással, hogy létesítsenek kapcsolatot a Tobrukot El Dudánál védő alakulatokkal. Az erőd védelmének parancsnoka ugyanaznap 17.30-kor kitörésre és támadásra kapott parancsot. A gondosan előkészített akciót megtévesztésül a lengyel Kárpáti Önálló Lövészdandár kijelölt osztagának erős támadása indította el. A kitörésre csak másnap hajnalban 6.30 órakor került sor. Az elkeseredett harcban a híres skót Black Watch ezred katonáinak néhány pontot csak kézitusával sikerült elfoglalniuk. A támadás első vonalában küzdő zászlóalj fele elesett. A tobruki erőd védőinek akcióját Romuald M. Scobie tábornok azonnal leállította, amint hírét vette, hogy a várt segítség - a XXX. hadtest két dandárja -, nem érkezik meg.
Nehézségek és hibák
A kitörés pánikba ejtette az olaszokat. Rommel úgy lett úrrá a helyzeten, hogy támadásba vitte a német alakulatokat. A szövetséges csapatok előretörését megállították. Estére a harctéri helyzet még bonyolultabbá vált; a német, olasz és brit csapatok többsége alaposan összekeveredett.
Rommel ellentámadása másnap sikerre vezetett. A 21. páncéloshadosztály visszafoglalta a Sidi Rezegh-i repülőteret, amelyet a briteknek 1941. november 19-én sikerült megszerezniük, a német 15. páncéloshadosztály pedig szétverte a 4. brit páncélosdandárt. November 23-án - mint rendesen - a németek I. világháborús hősi halottaikra emlékeztek. A 8. brit hadsereg újabb fájdalmas veszteségeket szenvedett. Este szétverték az 5. dél-afrikai gyalogosdandárt, a brit 22. páncélosdandárnak pedig csak 22 harckocsija maradt.
A britek ezen a napon egyetlen sikert arattak: Bernard Freyberg tábornok 2. újzélandi hadosztálya 6. gyalogosdandárának Bir el-Giaser térségében véletlenül sikerült lerombolnia az AfrikaKorps főhadiszállását. A parancsnoknak, Crüwell tábornoknak nagy szerencséje volt, mert éppen fél órával az új-zélandi támadás előtt elhagyta főhadiszállását.
A 8. hadsereg tevékenységének fokozására Kairóból a Maddalena frontra érkezett Claude Auchinleck. A látogatás eredményeként a brit XIII. hadtest azt a parancsot kapta, hogy Tobruk térségében vegye át a XXX. hadtest harci feladatait. Tobruk helyőrségét is a XIII. hadtest parancsnoka alá rendelték.
1941. november 24-én Rommel tábornok teljes páncéloserejét átvezényelte Sidi Rezeghből Sidi Omarba. A több tucat kilométeres német harckocsioszlop pánikot keltett az útjába eső brit alakulatok között. A német harckocsik Maddalena körzetében annyira megközelítették a brit repülőtereket, hogy lőni tudták a fel- és leszálló gépeket. Ezt a 8. hadsereg parancsnoka, Cunningham tábornok személyesen is megtapasztalta, mert felszállás közben tüzet nyitottak gépére.
1941. november 26-án a 8. hadsereg élén Cunningham tábornokot N.M. Ritchie tábornok váltotta fel.
Ellentámadás
Másnap a XIII. hadtest ellentámadásba kezdett. 1941. november 26-áról 27-ére virradó éjjel újból sikerült kapcsolatot teremteni Tobruk védőivel. Másnap hajnalban az erőd védőiből szervezett osztag elfoglalta El Duda körzetét. A német parancsnokság a
brit akciók hatására a határterületekről valamennyi egységét visszahívta Sidi Rezegh védelmére. A Bardija térségéből átvonuló német 15. páncélos hadosztály Sidi Azeiz körzetében meglepte az új-zélandi 5. gyalogosdandárt, 800 hadifoglyot ejtett, s elfogta a dandár parancsnokát is. Amikor a német harckocsik Sidi Rezeghhez közeledtek, a 8. hadsereg parancsnoka néhány gyalogos és páncélos egységet küldött ellenük. Az ellenséget azonban nem sikerült megállítani, a német 15. páncéloshadosztály a brit XIII. hadtest főhadiszállását fenyegette, és arra kényszerítette, hogy átköltözzön Tobrukba.
1941. november 27-én Rommel tábornok a 15. és 21. páncéloshadosztályt a Tobrukkal összeköttetést biztosító új-zélandi 2. gyalogoshadosztály hátba támadására küldte. A német páncélos hadoszlopok nyugodtan haladhattak kitűzött céljuk felé, a nagyon kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt nem kellett a szövetségesek légitámadásától tartaniuk.
1941. november 29-étől elkeseredett harcok folytak Belhamed, el Duda és Sidi Rezegh között. A német 15. páncéloshadosztály kettévágta az új-zéladni 2. gyalogoshadosztályt, s az megkezdte a visszavonulást. December 1-jén a 15. páncéloshadosztály katonáinak sikerült elfoglalniuk Belhamedet és Sidi Rezeghet, így megszakadt az összeköttetés Tobrukkal. A 8. hadsereg tevékenységében újabb válság következett be. Emiatt a hadsereg parancsnokságára érkezett Auchinleck tábornok azzal a paranccsal, hogy a XXX. hadtest folytassa tovább az offenzívát. A harci tevékenység megkezdésével azonban meg kellett várni az alakulatok átcsoportosítását.
Minthogy veszélybe került az erőd védelmének az a szakasza, ahol az ellenségnek sikerült áttörnie, Kopanski tábornok parancsot kapott, hogy küldjön egy páncéltörő tüzérzászlóaljat a veszélyeztetett szakaszra.
Rommel válasza
Rommel tábornok tudta, hogy a további harc - az elért sikerek dacára - kudarcra van ítélve, ha nem érkeznek új támogató egységek, hiszen a szövetségesek folyamatosan új alakulatokat vethetnek be, ő viszont hiába kér erősítést. Rómából tudatták, hogy decemberben nem érkeznek friss erők Afrikába. Emiatt Rommel úgy döntött, hogy a Tobrukot körülzáró gyűrű keleti szakaszáról kivonja az olasz és a német alakulatokat.
A második Sidi Rezegh-i csata
1941. december 2-án megkezdődött a második csata Sidi Rezeghnél. Az el Adem felé vezető út el volt zárva. Az Afrika-Korps ezért 1941. december 5-én Bir el Gobi térségében támadott. Rommel tábornok a kezdeti sikerek dacára elrendelte a visszavonulást, mert értesült arról, hogy a 8. hadsereg új egységeket küld a térségbe. Döntését az is befolyásolta, hogy a tengelyhatalmak alakulatai egyre keservesebben érezték az ellátás hiányosságait. Nem volt elég üzemanyag és lőszer. Bir el Gobinál halálosan megsebesült a német 15. páncéloshadosztály parancsnoka, Walter Neuman Silkow tábornok is.
Rommel tábornok döntése ellentéteket váltott ki a tengelyhatalmak egységeinek vezetésében. Heves összetűzésre került sor Rommel és Bastico tábornok között, aki ellenezte, hogy valamennyi egységet visszavonják a Gazala környéki védelmi állásokba. Kesselring tábornagy közbenjárására az olaszok végül beleegyeztek alakulataik visszavonásába, de az egyiptomi határon megtartották pozícióikat. 1941. december 9-én éjszaka az olasz Brescia és Trento hadosztályok kivonultak Tobruk térségéből, s csak néhány kisebb egységet hagytak hátra fedezetként. Ezen az éjszakán a lengyel Önálló Kárpáti Lövészdandár parancsot kapott a Tobruk Drana-i országút térségében lévő Medauar domb és az ellenséges védelmi állások elfoglalására. A 3. zászlóalj katonái kitűzték a lengyel zászlót a dombra, a kárpáti ulánusezrednek pedig sikerült érintkezésbe lépnie a brit 7. páncéloshadosztállyal. Ezek voltak a lengyelek utolsó harcai Tobruk védelmében. A lengyel dandár arra számított, hogy az ostromlott városban töltött néhány hónap után megérdemelt pihenőre vonulhat. Nem ez történt: 1941. december 12-én a dandárt a XIII. hadtest alá rendelték.
A gazalai ütközet
1941. december 13-án a visszavonuló ellenséget üldöző XIII. hadtest megállt a gazalai erődített állások előtt. Különösen az olasz alakulatok tanúsítottak elkeseredett ellenállást a darnai országút és az Alem Hamza domb környékén. December 14-én Gazala mellett megkezdődött az ütközet. Stanislaw Kopanski tábornok dandárjának az ellenség hátába kerülve a Gazala és Darva közötti országúton el kellett vágnia a visszavonulás útját. December 15-én és 16-án a lengyel alakulatok egy 3 kilométer hosszú szakaszon áttörték az olasz ellenállást, és másnap Gazalától nyugatra kiértek a tengerparti országútra. Ezzel befejezték részvételüket az ütközetben.
Kevesebb szerencsével jártak a brit csapatok, amelyeknek nem sikerült bekeríteniük a gazalai olasz állásokat, itt ugyanis az olasz Trieste Hadosztály és az Afrika-Korps erős ellenállásába ütköztek. A lengyel dandár hősiessége nem volt elég annak az akciónak a sikeréhez, amelyben hat brit dandárnak és egy speciális támogató csoportnak kellett volna részt vennie. A XIII. hadtest kudarca miatt Rommel különösebb veszteségek nélkül elszakadhatott a brit alakulatoktól.
Benghazitól Bardiáig
1941. december 24-én a brit csapatok elfoglalták Benghazit, de nem sikerült elvágniuk a várostól délre álló német csapatokat. A másik nagyon fontos pont, amelyet a britek mindenáron el akartak foglalni, Bardia volt. Védői a tengerparton futó országutat elzárva hosszú, veszedelmes sivatagi kerülőutakra kényszerítették a szövetséges csapatokat. A városért vívott harcok 1941.december 16-án kezdődtek, a támadásban résztvevő erők gyengesége miatt azonban az akciót félbe kellett szakítani. A támadást később az egész 2. dél-afrikai gyalogoshadosztály folytatta J.P Villiers tábornok parancsnoksága alatt, két tüzérezred támogatásával. A Stanislaw Gliwicz alezredes vezette lengyel kárpáti tüzérezred a gazalai ütközethez hasonlóan itt is kitűnt bátorságával. Bardiát mégis csak 1942. január 1-jéről 2-ára virradó éjjel sikerült elfoglalni.
1942. január 6-án ismét homokvihar tombolt a végtelen sivatagban. Rommel így visszavonhatta alakulatait Adzsdabijából Marsa el Brega térségébe. A német Afrika-Korps - bár ezúttal sikerült visszavonulásra kényszeríteni továbbra is félelmetes ellenfél maradt, s ezt a szövetségesek hamarosan meg is tapasztalták.
Tobruk és El Alamein
Az Alexandriától száz kilométerre, nyugatra fekvő El Alamein - Rommel szavaival élve - úgy kerül be a történelembe, mint az "afrikai hadjárat sorsát eldöntő" helyszín. A valóságban nem egy csata volt ez, hanem három. Mindegyik 1942-ben történt. Június 23-án Rommel tábornok átlépte az egyiptomi határt. Ritchie tábornok, a brit haderő parancsnoka megállapította, hogy az itteni állások védhetetlenek, ezért úgy döntött, hogy egységeit a mintegy 200 kilométerre keletre fekvő Mersa Matruhba helyezi át. Számbeli túlsúlya és több harckocsija ellenére azonban az Afrika-Korps vakmerő támadása a brit 8. hadsereget kiszorította pozícióiból. Rommel - nem vesztegetve idejét - június 29-én elfoglalta Mersa Matruhot, és 6000 foglyot ejtett.
Másnap reggel Rommel elragadtatva írta feleségének: "Már alig több, mint 160 km maradt Alexandriáig". Este már csak 100 km választotta el a várostól. Úgy tűnt, hogy Egyiptom kapujának kulcsa karnyújtásnyira van.
Az első ütközet El Alameinért
Június 30-án a németek pontosan El Alameinnel szemben foglalták el állásaikat. A kis állomás és az ettől a helytől 56 kilométernyire délre fekvő, nehezen járható El Quattarah mélyföld között gondosan megerősített brit állások helyezkedtek el. Az egyikről a németeknek gyakorlatilag semmilyen információjuk nem volt. Ez a Ruweisat csúcsának nyugati szélén található Deir el Shein volt, amelyet a hindu 8. gyalogoshadosztály védett. Az állások között brit felderítő egységek cirkáltak. Ezt a kiszámíthatatlan akadályt Rommel csak estére tudta elfoglalni. A szívós brit védelem szétoszlatta villámgyors német áttörés reményét. Rommel parancsot adott az éjszakai továbbvonulásra, amit azonban a brit tüzérség és a géppuskák megállítottak.
Pánik Alexandriában és Kairóban
Rommel El Alamein-i megérkezésének hírére a brit flotta elhagyta Alexandria kikötőjét, s a Szuezi-csatornán át a Vörös-tengerre menekült. Fekete füstoszlopok emelkedtek a kairói brit haderő főhadiszállásának kéményeiből, ahol sietve égették a dokumentumokat. A katonai akasztófahumor ezt a napot "hamvazószerdának" nevezte el. A füst láttán a városlakók azt hitték, hogy a britek Egyiptom elhagyására készülnek. A vasútállomásokat azonnal elárasztották a menekültek. A rádió oly tragikus közleményeket mondott be, hogy a világban bizonyára azt gondolták, hogy Anglia elvesztette a közel-keleti háborút. Valójában Rommel egységei túlságosan kimerültek voltak, hogy még egy rohamot vállalhattak volna, a támadást fel kellett függeszteni. Ugyanakkor a brit csapatok is teljesítőképességük határára értek. Képtelenek voltak egy azonnali ellentámadásra, ezért a harcok szüneteltek.
Churchill Kairóban
Churchill és Sir Alan Brooke, a birodalmi törzs parancsnoka nyugtalankodni kezdett a gyors visszavonulás miatt, s augusztus elején Kairóba utazott. Churchill elismerte, hogy Auchinleck "megállította az ellenséges hullámot", ugyanakkor a szemére vetette, hogy nem vállalkozott gyors ellentámadásra. A miniszterelnök úgy döntött, hogy változásokat eszközöl a legfelső vezetésben. A Közép-Keleten Auchinlecket felváltotta Alexander tábornok, Montgomery viszont átvette a 8. hadsereg vezetését. A támadást mégis el kellett halasztani, mert a dühöngő Churchill kénytelen volt engedni Montgomerynek, aki ragaszkodott az összes előkészület befejezéséhez. Ez azt jelentette, hogy esélyt adtak Rommelnek.
Alam Alfa mellett
Augusztus 30-án éjszaka Rommel újra támadott. Az üzemanyag- és lőszerutánpótlás késése és a brit légitámadások azonban lelassították az Afrika-Korps előrehaladását, amely csak délután fordult észak felé. A német páncélosok Alam el Halfa, valamint a 22. és 23. páncélosdandár közelébe érve az álcázott brit harckocsik és az őket támogató tüzérség golyózáporába kerültek. A továbbhaladásra és a bekerítésre irányuló próbálkozásaikat az éjszaka beálltáig meghiúsították, amikor a sötétség már lehetetlenné tette a további harcot. A szűnni nem akaró brit légitámadások éjszakája után Rommel úgy döntött, hogy leállítja a támadást.
Haderők az arcvonalban
1942 augusztusában a brit erők oly nagy fölényben voltak, mint eddig még soha. A két hadsereg látszólag ugyanakkora - tizenkét hadosztálynyi - haderővel rendelkezett. Ütőképességük azonban eltérő volt. Az angol 8. hadseregnek 195 000 katonája volt, míg Rommel 104 000 emberrel rendelkezett, de közülük csak alig 50 000 volt német.
A páncélos erő összevetése még szembetűnőbb. Az ütközet elején a 8. hadseregnek 1029 harckocsija volt. Az ütközet elhúzódása esetén a britek még használhatták volna az egyiptomi raktárakban lévő mintegy ezer harckocsit is, míg Rommelnek csupán 510 páncélosa volt, ebből 300 olasz. A németek fegyvereik minőségét tekintve is határozottan lemaradtak az angoloktól, akik Grant típusú harckocsikészletüket amerikai Shermanekkel egészítették ki. A csata kezdetén a 8. hadseregnek több mint ötszáz Sherman és Grant, míg Rommelnek mindössze harminc darab PzKpfw IV típusú harckocsija volt. Ráadásul Rommel a páncéloselhárító lövegek területén is elvesztette fölényét.
Logisztikai háború
Az ütközet eredményét méginkább megszabták azok az összehangolt hadműveletek, amelyeket a brit légierő és a Royal Navy tengeralattjárói folytattak a tengelyhatalmak utánpótlási útvonalainak elvágására. 1942 szeptemberében a tengelyhatalmak szállítóhajóinak harmadát elsüllyesztették a Földközi-tengeren. A legfájóbb seb azonban a sok üzemanyag-szállító hajó elsüllyesztése volt. Az ütközet elején a tengelyhatalmaknak alig három javadalmazás üzemanyaguk volt a szükséges minimumnak tekintett harminc helyett. Ez rendkívül megnehezítette Rommel mozgását, és azt okozta, hogy a gépesített erők apró csoportokra bomlottak, ami megakadályozta a csapatok támadás előtti összevonását.
A német katonák gyakori megbetegedéséhez a súlyos élelmiszerhiány is hozzájárult. Ez Rommelt sem kerülte el, akinek szeptemberben vissza kellett térnie Európába gyógykezelésre. Szeptember 22-én átadta az Afrika Páncéloshadsereg vezetését a keleti hadszíntérről érkezett Georg Stumme tábornoknak. Rommel távolléte és az új vezető tapasztalatlansága az angolok elleni harcokban még tovább növelte az ellenség fölényét.
Rommel terve
Rommel egyelőre elvetette mindenféle nagyobb támadás ötletét. A "sivatagi róka" terve egyszerű volt: mindenáron megtartani a hadállásokat és meghiúsítani az ellenségnek a páncélosok ellentámadásával tett bármiféle behatolási kísérletét.
Churchill nyomására augusztustól a britek nagyszabású támadásra készültek. Semmilyen átkaroló hadműveletről nem lehetett szó. Montgomery tehát egy rendkívül egyszerű, mondhatnánk klasszikus tervet fogadott el, ami az elfoglalt állásokban történő kitartáson alapult. Mindenképpen titokban kellett tartani a támadás pontos dátumát.
Az erők összpontosítása
A brit támadás október 23-án 20.40-kor tüzérségi előkészítéssel kezdődött (az északi sávban húszméterenként állították fel az ágyúkat). Az első csapásmérés után (Stumme tábornok október 24-én elesett) Rommel október 25-én visszatért Németországból. Montgomeryt vissza kellett szorítani a kiindulási pontra, ezért sor került az olasz "Littorio" páncéloshadosztály, valamint a 15. páncéloshadosztály ellentámadásaira. A britek 27-én még távol voltak céljuktól. A német ellenállás annyira erős volt, hogy a X. páncéloshadtestnek nem sikerült bevenni a magaslatokat. Az egységek olyan alakzatot vettek fel, hogy gyakorlatilag nem lehetett közös hadmozdulatokat végezni.
Módszeres támadás (október 28-november 1.)
Montgomery úgy döntött, hogy ismét kiterjeszti erőit. Visszavonta a hadszíntérről a X. páncéloshadtestet, miközben megerősítette a 7. páncéloshadosztállyal és az új-zélandi 2. gyalogoshadosztállyal. Ezután a gyors egymás utáni csapások elvét alkalmazta. Ez mindkét hadsereget tömörülésre késztette. A katonák szuronycsatát vívtak. A 9. gyalogoshadosztály ausztrál szektorában a támadás oly veszélyessé vált, hogy Rommel kénytelen volt tartalékainak egy részét odaküldeni. November elején a Panzerarmee Afrikának alig 320 harckocsija maradt. A briteknek is komoly veszteségeik voltak, de ők még 800 harckocsival rendelkeztek.
Kitörés (november 2-4.)
Október 29-től Montgomery új offenzívát készített elő, amelynek célja az ellenséges vonal áttörése volt, a fedőneve "Supercharge". Ez november 2-án, éjjel 1.00-kor kezdődött. A támadást a megerősített új-zélandi 2. gyalogoshadosztály kezdte, mögötte haladtak a harckocsik. A tengelyhatalmak katonái élénken reagáltak a kezdeményezésre. Rommel, katonái kimerültsége miatt mégis visszavonulást javasolt, ehhez azonban Hitler november 3-án nem járult hozzá. "Az egyetlen út, amelyet katonáinak kijelölhet, az vagy a győzelemhez, vagy a halálba vezet". A parancs másnap eljutott az érdekeltekhez.
November 4-én hajnalban a megerősített brit 51. gyalogoshadosztály áttörte Rommel erőit. Hamarosan behatolt a X. páncéloshadtest is. Az "Ariete" páncéloshadosztály megszűnt, azonban Rommelnek sikerült kivonnia észak felé a Panzerarmee maradványait. Ekkor "vad menekülés" kezdődött Benghazi felé.
Döntő fordulat
Az El Alamein-i győzelemért nagy árat kellett fizetni. A tengelyhatalmak ellenállása valóban hősies volt. Tizenkét napos harc után a veszteség 13500 halott katona, ebből 4160 a brit; 2300 a német oldalon. A 30000 hadifogoly közül 10 000 német volt. Rommel a harcmezőn hagyott 400 ágyút, és 500 harckocsijából 350-et. A 8. hadsereg 500 harckocsit veszített, de ebből csak 150 semmisült meg.
A szövetséges csapatok nem használták ki kellően ezt a győzelmet. Nem győzték le teljesen a Panzerarmee Afrikat, ugyanis Montgomery az ellenség támadásától tartva megtiltotta a brit harckocsiknak az ellenség üldözését. Montgomery saját szavait idézve azonban igaz a megállapítás, hogy ez a győzelem "fordulópontnak bizonyult, és nem csak Afrikában, hanem az egész háborúban".
Tobruktól El Alamein-ig
Hét hónappal később elesett Tobruk. Rommel előtt nyitva állt a Kairó felé vezető út, a "sivatagi rókának" azonban előbb méltó ellenféllel, Montgomeryvel, El Alamein győztesével kellett megmérkőznie, aki négy hónappal később végleg megállítja a németek menetelését a sivatagi homokban.
O'Connor győzelme
Sfax és Alexandria között sokáig az egyiptomi határtól 150 kilométerre fekvő líbiai Tobruk volt az egyetlen mélyvizű kikötő. 1911-ben Olaszország meghódította a török uralom alatt lévő Líbiát, s elfoglalta Tobrukot. Mussolini megerősítette a kikötő védelmét, és laktanyákat építtetett a mintegy tízezres helyőrségének.
Hadi közleményekben a világ csak Wavell tábornok győztes támadása után, 1940 decemberében hall Tobrukról. Bekerített olasz helyőrsége 1941. január 22-én adta meg magát, miután O'Connor tábornok brit XIII. hadteste áttörte az erődítmény védelmi rendszerét, 25 000 olasz került hadifogságba, a britek 208 ágyút és 87 harckocsit zsákmányoltak.
A ,,könyörtelen Ming" ellenállása
Néhány hét elteltével, áprilisban, az Afrika-Korps megérkezése után Tobruk ismét ostrom alá került, ezúttal a tengelyhatalmak csapatai részéről.
Az erődítmény védelmét Leslie Morshead tábornokra, az ausztrál 9. gyalogoshadosztály parancsnokára bízták, aki megkapta a "könyörtelen Ming" ragadványnevet. Beosztottjaival való első találkozásakor kijelentette: "ha el kell hagynunk Tobrukot, fegyverrel fogunk utat vágni magunknak. Nem lesz kapituláció, sem visszaút".
A Morshead által harcra tüzelt brit helyőrség április 11-től május 2-ig sikerrel verte vissza a tengelyhatalmak támadásait. A következő hónapokban az ellenség kérlelhetetlen tüzérségének golyózáporával, valamint a bombázásokkal kellett szembenézniük. A szövetséges csapatokon kívül Tobruk védelmében az 1. Önálló Kárpáti Lövészdandár is részt vett Kopanski tábornok vezetésével.
Novemberben és decemberben az Auchinleck tábornok vezette "Crusader" roham szinte elsöpörte az olasz és német egységeket, amelyek folyamatosan gyötörték a tobruki helyőrséget. Az ostromot a lengyel dandár bravúros akciója után szakították meg.
Rommelnek a brit 8. hadsereg üldözése elől vissza kellett vonulnia a Tripolitánia határán fekvő Mersa Brega környékére. Miután 1942 januárjában utánpótlást kapott - 100 új harckocsit - a "sivatagi róka" újból támadásba lendült. Január 25-én a Panzerarmee Afrika eljutott Msousig, elfoglalta Benghazit, s ezzel a briteket a Gazala környékén lévő védelmi vonalhoz (Tobruktól nyugatra 80 km-re) kényszerítette vissza. Május 26-án éjszaka megkerülte a brit haderő déliszárnyát és elfoglalta a Bir Hakeim erődítményt, amelyet dühödten védtek Koenig tábornok szabad franciái. Ezután észak felé indult, Acromán keresztül Tobruk irányába.
Tobruki helyőrség
Az erődítmény parancsnoka a harminckét éves Klopper tábornok volt, a dél-afrikai 2. gyalogoshadosztály parancsnoka. A védelmet kezdetben a 2. gyalogoshadosztály és a hindu 9. gyalogdandár látta el. Három gyalogosdandár az aknamezővel körül vett előőrsök által képezett sávban lévő állásokban foglalt helyet. A dél-afrikai 4. és 6. dandár a déli szektort védte, a hindu 11. dandár a keleti részért felelt. A harckocsik készenlétben várakoztak Pilastrino közelében, a "Guards" elhelyezését Pilastrino és a Tobruk el Adem út között biztosították.
A támadás
A németek június 20-án, szombaton, 5.30 körül támadták meg Tobrukot. A parancsnokság úgy döntött, hogy bombázással és tüzérségi tűzzel töri meg az erőd védelmét. Rommel utasítást adott a légierőnek, hogy 600 m szélességben törje át az aknamezőt úgy, hogy átjuthassanak a harckocsik. A parancsot gondos aprólékossággal teljesítették. A harckocsik átjutottak az aknátlanított folyosón és felkészültek a hadrendbe állásra. 8.30 körül a brit harckocsiezred sikertelen ellentámadást hajtott végre, 10 óra körül a német páncélosok már ellenőrzésük alatt tartották a főbb útvonalakat. Kora délután a királyi 4. és 7. harckocsiezred megütközött a német 15. és 21. hadosztállyal. A németek győztek, a brit 4. páncélosezredet szétverték, s megsemmisült a hindu 11. gyalogosdandár is.
Tobruk megadja magát
Ugyanekkor a kikötőre az ellenség tüzérsége össztüzet zúdított, így akarták megakadályozni, a kihajózást a tengerre. A németek még az éjszaka beállta előtt elfoglalták a dokkokat és a partot. Késő délután Klopper tábornok engedélyt kért az erőd elhagyására. A támadók vonalainak áttörése lehetetlennek bizonyult, a helyőrség egyetlen járműve sem volt működőképes.
Másnap reggel a tobruki egységek parancsot kaptak minden elpusztítására, ami az ellenségnek hasznára lehet. Az erőd megadta magát. Sainthill őrnagy és "Callstream Guards"-a azonban bebizonyította, hogy át lehet törni az ellenség gyűrűjén. Fényes nappal 17 tiszt és 183 "Guards" bepréselődött néhány még működőképes járműbe, átvergődtek a német vonalakon és eljutottak a határig. Útközben csatlakoztak hozzájuk a "Worcesters" és "Sherwoods" egységek, valamint néhány afrikander. A menetet hamar felfedezték a német repülők és elkezdték bombázni, de a lövedékek és a járművek által fölvert porfelhőben végül sikerült egérutat nyerni.
A megadási parancs után a katonák közül még sokan megpróbáltak áttörni a vonalakon - legtöbben sikertelenül. Sokan közülük a sivatagban töltöttek két hetet, élelem és víz híján pokoli szenvedéseken mentek keresztül, mire Beirnél elérték a határt.
A délnyugati szektorban a "Camerons Highanders" és a hinduk egészen 21 óráig harcoltak. A németek hiába követelték az erődítmény parancsnokától a tűzszünetet. Késő este végül az egyik német tiszt figyelmeztette Colin Ducan ezredest, hogy ha emberei nem teszik le a fegyvert, az egész német tüzérség rájuk összpontosítja tüzét. Ducan végül engedett.
Tragikus mérleg
Rommel június 21-én reggel 5 órakor behatolt Tobrukba, és 9-kor találkozott Klopperel. Győzelme ellenére a "sivatagi róka" dühös volt: az üzemanyag nagy részét - amire oly nagy szüksége lett volna - megsemmisítették. Állítólag a következő szavakkal fordult Klopperhez: "Ezért fognak gyalog menni Tripoliba".
A német propaganda nem mulasztotta el megfelelően tálalni a győzelmet. A tábornaggyá előléptetett Rommelt nagy ovációval fogadták Berlinben. A német zsákmány valóban jelentős volt: 33 000 hadifogoly, 5 tonna élelmiszer, 160 tonna üzemanyag, sok fegyver, jármű és lőszer. Tobruk kapitulációja különösen Dél-Afrikában váltott ki nagy visszhangot.
Rommel számára Tobruk bevétele az "észak-afrikai hadjárat tetőpontja volt": a briteket sík terepen győzte le. Most már remélte, hogy az Egyiptomba vezető út megnyílik előtte. Várakozásai ellenére azonban a "sivatagi rókának" nagyon gyorsan ki kellett vonulnia az erődítményből. 1942. november 12-én - az El Alamein-i ütközet után - a tengelyhatalmak végleg elveszítették Tobrukot.
A történelmi áttekintésből talán sejthető, hogy azok a játékosok, akik leülnek a gépük elé játszani a programmal, tartalmas, izgalmas és hosszantartó csatákat fognak vívni...
Betöltődés után a játék főmenüje jelentkezik be, amely eredetileg hat pontból áll (indulásnál csak hármat vehetünk igénybe: az 1, 2, 6-os pontokat). Ezek a következőek:
A főmenü első pontjának (új játék) választása után egy kérdést kapunk (WHICH SCENARIO?), ami arra vonatkozik, hogy a háború melyik hadműveletét akarjuk lejátszani. Az ARNHEM-hez hasonlóan ebben a játékban is lehetőség van a hadszíntéren folyó összes hadművelet, illetve csak egyes hadműveletek lejátszására. Az alábbi 8 variáció között választhatunk:
Az első 7 lehetőséget választva jelentősebb csatákat vívhatjuk meg, míg a 8 pontot választva az egész észak-afrikai hadjáratot megvívhatjuk.
A következő kérdés Málta helyzetére kérdez rá:
HISTORICAL - a német csapatok a történelmi adatoknak megfelelő utánpótlást kapják,
OPERATION HERKULES - a német csapatok több utánpótlást kapnak,
NOT USED AS BASE - a német csapatok kevesebb utánpótlást kapnak.
Ezután a megfelelő számbillentyű megnyomásával meg kell adnunk, hány játékos játszik. Egy játékos választása után azt is meg kell adnunk, hogy a számítógép a szövetséges (ALLIED) vagy a tengelyhatalmak (AXIS) csapataival játszik. Ezután jelenik meg a játékképernyő.
A képernyő négy részre lett osztva:
A játékképernyő
Itt mérhetjük le a harci helyzetet és ezen adhatjuk meg a csapatoknak az - esetleges - mozgatás célpontját. Az éppen lépő csapaton látható a villogó kurzor, amit az irányító billentyűkkel mozgathatunk. A kurzormozgatása nem befolyásolja a csapat lepését, csak azon pozíciója, amelyben az 'ENTER' megnyomásakor van. Ezért akár az egész hadműveleti terepet bejárhatjuk vele, megszemlélve csapataink elhelyezkedését.
A játéktér jobb felső sarkában (a tengeren) láthatóak a térképen használt jelölések magyarázata:
ESCARPMENTA játékképernyőn kék-sárga jelzéssel láthatjuk az angol-amerikai szövetséges csapatokat, fekete szín jelzi a németeket. Ezenkívül találkozhatunk még lilával jelölt olasz csapatokkal. A két ellentábor csapatai fekete-fehér televízión is könnyen megkülönböztethetőek arról, hogy a tengelyhatalmak csapatainak kijelzése balra, míg a szövetségeseké jobbra néz. Azt, hogy az egység milyen parancsot hajt éppen végre, a játékképernyőn különféle megjelenítéssel jelzi a program. Ezeknek a magyarázatát szintén a játéktér jobb-felső sarkában láthatjuk:
Ezek a jelölések láthatóak az aktuális alakulat megnevezésénél is, de a játékképernyőn csak akkor, ha az egység érintkezik az ellenséggel és nincs szállítás alatt illetve védelemben. Egyébként a gép a következőkeppen jelöli az alakulatokat:
Az az egység, amelyik éppen parancsot vár, a játékképernyőn villogva látható, mert a kurzor is erre az egységre áll be. A kurzorral jelölhetjük ki, hogy az egységet melyik pozícióba kívánjuk mozgatni. A mozgási fázisban az alakulat a legrövidebb úton igyekszik elérni ezt a helyet, ezért arra figyelemmel kell lennünk, hogy az indulási és a célpozíció között ne legyen olyan akadály, amelyen az egység nem tud átkelni (az ilyen akadások előtt az alakulat megáll és nem mozog tovább). Ha ugyanazt a pozíciót jelöljük ki célnak, amelyikben az egység éppen áll, lehetőség van védelmi állásokat kiépítenünk. Az egységre vonatkozó parancsokat az 'ENTER' megnyomásával zárjuk le. Az egység mozgatása az információs ablakban meghatározott paranccsal fog megtörténni a megjelölt pozícióba.
Fontos megjegyzés: egy pozícióban maximum négy egység tartózkodhat. Ha az alakulat olyan helyre ér, ahol már van négy egység, akkor ugyanúgy viselkedik, mintha olyan természeti akadállyal találkozott volna, amit nem tud leküzdeni.
Minden nap lehet új parancsot adni minden egységnek, de ez nem kötelező. Ha nem kívánunk újabb parancsot kiadni egy egységnek, nyomjuk meg az 'ENTER' billentyűt; amikor rákerül a lépés sora. Ekkor az egység azt a parancson veszi aktuálisnak, amelyen az előző lépésben kapott. Ez olyankor hasznos, ha például nagyobb távolságra kívánjuk mozgatni, mint amekkorát egy lépésben meg tud tenni, Ha egy ilyen esetben a következő lépésben csak 'ENTER'-t nyomunk, az egység folytatja az útját az előző lépesben megadott hely felé.
Amikor valamelyik játékos következik lépéssel, az információs ablakban a kiadható parancsokat láthatjuk, az aktuálisat inverzben. Ezeket a hozzájuk tartozó betűbillentyű segítségével aktiválhatjuk, hatásuk a következő:
'M' - MOVE: tulajdonképpen semmilyen jelentősége nincsen, csak akkor használjuk, ha a kurzorral megadott pozíció irányában nem számítunk ellenséges alakulatra. Ilyenkor is érdemes inkább az ASSAULT paranccsal mozogni.
'A' - ASSAULT: támadás. Ha egy egységet ilyen paranccsal mozgatunk, akkor megtámadja az ellenséget, ha érintkezésbe kerül vele (illetve - ha nem adtunk neki mozgási parancsot - elindul a legközelebbi ellenség fele). Ha sikerült megsemmisítenie a szembenálló egységet, folytatja az útját a játékképernyőn megadott pozícióba. Ha tehát egy utunkat álló ellenséges alakulatot meg akarunk semmisíteni, a játékképernyőn állítsuk a kurzort az ellenség mögé, válasszuk az ASSAULT parancsot és nyomjuk meg az 'ENTER'-t. Azért szükséges a kurzort az ellenség mögé állítani a kurzort, mert ha csak visszavonul, az egységünk azonnal továbbnyomul előre és folytatja a támadást. Ha ezt a mozgatást MOVE paranccsal csinálnánk, az egységünk nem támadná meg az ellenséget, csak belesétálna a tüzébe. Lehetőleg ne adjunk ki támadási parancsot olyan csapatnak, amelyről a gép az információs ablak alján azt jelzi, hegy az ereje vagy az utánpótlása alacsony (STRENGTH LOW vagy SUPPLY LOW), mert az ilyen egység valószínűleg nagy veszteségeket fog szenvedni, esetleg megsemmisül.
'H' - HOLD: ezzel a paranccsal utasíthatjuk az egységet, hogy tartsa azt a pozíciót, amelyet éppen elfoglal. A parancs kiadása után - ha ez még nem történt meg - az alakulat átmegy védelembe és az ellenséget védekezve fogadja. Figyelem: a védekezés passzív támadás, ha a szemben álló fél nincs szintén védelemben! Tehát a parancsot célszerű használni minden olyan esetben ha erősebb ellenséges csapat(ok) állnak velünk szemben, mert így megtámadásunk esetén nagyobb veszteségeket szenvednek, mint mi. Az alacsony ellátmánnyal rendelkező egységeket is célszerű HOLD-ban tartani addig, amíg az ellátmány feltöltődik.
'T' - TRAVEL: szállítás. Ez a parancs csak akkor használható, ha az aktuális egység, úton áll. Ezzel a módszerrel sokkal gyorsabban mozgathatjuk a csapatokat a normál mozgatásnál, de vigyázzunk arra, hogy a szállítás alatt lévő egység nem teljes értékű a harcban, így ha beleszállítjuk egy ellenséges egységbe, akár egy sokkal gyengébb egység is megsemmisítheti. Veszélyes helyen tehát csak fokozatosan haladjunk a szállított egységgel. A parancs kiadása után a gép kéri, hogy a kurzorral jelöljük ki a szállítás célját. Természetesen ennek is úton kell lennie, különben a gép SQUARE NOT ON ROAD felirattal jelzi, hogy a célpont nincs az úton. A célt bármilyen távolságban kijelölhetjük (a legrövidebb úton közelíti meg), ha a következő lépésekben csak 'ENTER'-t nyomunk, az egység addig szállítódik, amíg el nem éri a kijelelt célt. Itt ismét normál méretet vesz fel és teljes értékű egységként harcolhat. Ha az, egységet mégsem kívánjuk szállítani, mert csak véletlenül nyomtuk meg a 'T' billentyűt, a 'Q' (OUIT) használatával visszalephetünk a parancs menübe.
Felhívnánk a figyelmet egy érdekes dologra, ami csak akkor jelentkezik, ha a szállított egységnek még nincs megszabott TRAVEL-célja: ha a TRAVEL parancsot választjuk és ugyanazt adjuk meg célpozíciónak, ami a kezdőpozíció (tehát egyszerűen csak 'ENTER'-t nyomunk), az egység nem marad helyben (ha ezt akarjuk, HOLD parancsot kell kiadnunk), hanem elindul valamilyen irányba. Ez csak olyan egységre vonatkozik, amelynek az előző lépésben nem adtunk TRAVEL parancsot. Ilyenkor a gép azt adja meg, hogy ő hova szállítaná az egységet.
'F - FORTIFY: erődítés. Csak azután használható, mintáin az egységnek már kiadtunk egy HOLD parancsot. A védelemben lévő egység állásait ugyanis erődítménnyé lehet alakítani. Minél több lépesen keresztül erődítjük az állásokat, annál erősebbek lesznek, tehet az ellenség annál nagyobb veszteséggel tud minket onnan kiverni. Az erődítések csak arra a pozícióra vonatkoznak, amelyben az egység áll, tehát ha arrébb léptetjük, az erődítések elvesznek. Éppen ezért figyeljünk arra, hogy az erődítési parancs után az 'ENTER -t úgy nyomjuk meg, hogy a kurzor az egységen álljon. Nem lehet erődítést építeni páncélos alakulattal (csak akkor, ha a saját parancsnokságával együtt van), illetve olyan egységgel, aminek nincs utánpótlása (SUPPLY NONE).
A parancsmenü alábbi két funkciója nem parancs, azaz használatuk nem jelent lépést:
'R' - REPORT: az aktuális egység harcérték-jelentése. Az itt található értékekből állapítja meg a gép, hogy az ellenséggel való összecsapás esetén milyen vesztésegeket okoz az alakulat, ergo milyen erős. Az 'R' billentyű megnyomása után a következő információkat kaphatjuk az alakulatról:
STR (STRENGTH): az egység ereje. Az ezután álló szám a személyi állományt jelzi, azaz azt, hogy hány ember van az egységben. Páncélos alakulatoknál ez a szám a tankok számára vonatkozik. Itt mérhetjük le, hogy csapatunk mekkora veszteségeket szenvedett. Ha az itt található érték jóval alacsonyabb, mint a normál létszám (nagy a veszteség), az ablak alsó részén a program STRENGTH LOW (alacsony erő) feliratot jelez.Miután megszemléltük az egység harcérték-jelentését, egy billentyű megnyomása után visszatérhetünk a parancs menübe.
'D' - DIVIDE: megosztás. Az egyes egységeket jelentő négyzetek általában dandárokat jelentenek, amelyeket önállóan mozgathatunk. Az ugyanazon hadosztály-parancsnokság (ez több dandárból áll) alá tartozó egységek azonban - általában - összevonva jelennek meg a hadszíntéren. Ezek esetében használható a DIVIDE opció. A parancs hatására az első dandár különválik a többitől, a továbbiakban külön mozgathatjuk.
Ha minden egységünknek kiadtuk a következő napi parancsot, a gép végrehajtja a két fél által kiadott parancsokat (FORCES MOVING). Ha ellenséges alakulatok találkoztak és támadási parancs volt valamelyiknek kiadva, csatazaj hallatszik. A páncélosoknak "csattogó" hangja van, az összes többi alakulatnak "zúgó". Azt, hogy ez a hang milyen hosszú, a program a REPORT-ban található értékekből (erő, ellátmány, morál, hatékonyság számolja ki, azaz ebből is lemérhetjük, hogy a támadó (védekező) alakulat milyen erős. Ha például egy jól ellátott és jó morálú 183 páncélosból álló tank-dandárral támadunk meg valakit, az elég hosszú kerepelést eredményez, míg egy 6 tankból álló fáradt dandárral való támadás csak egy kattanást vagy egy villanást. Először a szövetséges, majd a nemet egységek támadását jelzi a játék.
A program minden helyet megmutat, ahol harci események történnek. Ez egy nagyobb hadműveletnél jelentős ideig eltart, viszont így áttekinthetjük a teljes állást. Abban a pozícióban álló egységek, amelyiket támadják, az villog (ha védelemben van, akkor azt is láthatjuk, hogy milyen típusú egységről van szó). Nagyon lényeges, hogy annyiszor villog, ahány dandár támadja! A villogások számából és a csatazaj hosszából tehát lemérhető, hogy hány darab és milyen erős dandár áll velünk szemben.
Miután a csatazaj elült, a program értékeli, hogy a harcok mit eredményeztek: attól függően, hogy milyen erős alakulatok találkoztak, beírja az összes egységhez a veszteségeket, illetve törli a hadszíntérről azokat, amelyek végzetes veszteségeket szenvedtek. Ha olyan alakulatot talál, ami túl erős ellenféllel került szembe, de nem semmisült még meg, azt 1-3 pozícióval visszalépteti (az egység meghátrált). Ezzel véget ért egy nap.
Ekkor megjelenik az alsó két sorban az M TO ENTER MENU - ENTER TO CONTINUE PLAY felirat, ami jelzi, hogy az 'ENTER'-rel folytathatjuk a harcot a következő nappal, míg az 'M' billentyű megnyomásával először egy statisztikát láthatunk, majd a főmenüt kérhetjük be. A statisztikában a két fél által felvonultatott erőket, és veszteségeket tanulmányozhatjuk.
Mint már említettük, az egyes hadműveletek meghatározott időpontokig tartanak, bár a gép megszakíthatja a játékot, ha valamelyik fél megszerezte a döntő fölényt (ez általában csak akkor következik be, ha teljes hadviselést játszunk). Ha a játékban elértük a határidőt, a program véget vet a játéknak, és beadja az értékelést. Mint már említettük, ez a veszteségek illetve az elfoglalt területek által elért pontszámot tartalmazza és azt, hogy melyik fél győzött. Az alábbi eredmények születhetnek:
AXIS / ALLIED DECISIVE VICTORY: döntő győzelem a németeknek / szövetségeseknek
AXIS / ALLIED TACTICAL VICTORY: taktikai győzelem a németeknek / szövetségeseknek
THE GAME IS DRAWN: a játék döntetlenül végződött.
A stratégiai-játékok rajongóinak Robert T. Smith következő játéka sem okozott csalódást: a VULCAN című játékában az észak-afrikai hadszíntér befejező küzdelmeit eleveníthetjük fel.
 Térkép |  |